Megjelent: Szabad Újság, 2004 szeptember – Balatoni interjú a dunaszerdahelyi koncertre készülő Omega együttes énekesével + koncertjegyzet
Telefonon történt egyeztetésünk után a Balaton partján találkoztunk. „Tudod, áprilistól novemberig ez a főhadiszállásom” – mondja Kóbor János, az Omega énekese, aki itt hódol nagy szenvedélyének, a vitorlázásnak. Megjegyzésemre, hogy napjainkban inkább arról szólnak a hírek, hogy a sztárok a tengerpartokat részesítik előnybe egy „második otthon” létesítése céljából, nevetve így válaszolt: „nézz körül, nincs ennél jobb”.
Nagyot változott a világ azóta, hogy negyvenkét(!) évvel ezelőtt (1962) Omega néven első ízben lépett a közönség elé két iskolászenekarból összeállt együttes. Köztük volt Kóbor János is, akinek akkor még gitár lógott a vállán. Számos tagcsere után 1969-ben Magyarországon már a második nagylemezük jelent meg, rajta a Gyöngyhajú lány, amely a tokiói Yamaha-fesztiválon nagydíjat kapott. A harminchárom éve (1971) felállt ötösfogat – Benkő László, Debreceni Ferenc, Kóbor János, Mihály Tamás, Molnár György – véglegesé vált. ők jelentik ma is az Omegát, aki két hét múlva, szeptember 11-én a dunaszerdahelyi DAC-pályán lép. Nagyot változott a világ, de a Gyöngyhajú lány hangjait ma is rendszeresen szórják a rádióadók, és az Omega 2004-ben is koncertezik…
* * *
Az Omega pályafutása alatt 15 önálló magyar stúdiólemezt adott ki. Miért éppen a Gyöngyhajú lány maradt évtizedek óta is a legnagyobb Omega-sláger?
– Csaknem minden nagy együttesnek van egy kiemelt száma, ami gyakorlatilag kihagyhatatlan, mert ellenkező esetben a közönség csalódott lenne a koncert végén. Annak idején a Gyöngyhajú lány ilyen telitalálatnak bizonyult, dallamát és szövegét tekintve egyaránt. Egyébként nekem is a kedvenc dalom, már csak azért is, mert hálás dolog énekelni, ugyanis általában a koncert végén hangzik fel, amikor már boldogan látom, hogy sok embernek sikerült egy szép estét szereznünk.
Hallhattuk már a cseh feldolgozását is. Kérték ehhez az Omega beleegyezését?
– A csehen kívül lengyel feldolgozást is hallottam már, de több zenekar magyarul is előadta. Más dalainkkal is volt már így, általában nem jellemző, hogy ehhez beleegyezésünket kérték volna, de ezt nem vesszük zokon, sőt, egyfajta elismerésnek tekintjük. Persze, ha nagyon rosszul sikerül egy feldolgozás, annak nem örülünk, de sosem pereskedtünk senkivel. A Scorpions együttes által feldolgozott változatnak mi is nagyon örültünk.
Három évi szünet után léptek újra színpadra. Mennyiben más egy 2004-es Omega-koncert?
– Nagyban, hiszen 2001-ben nem önálló koncerten, hanem az Illéssel és a Metróval játszottunk, azt megelőzően pedig egyfelvonásos budapesti fellépéseink voltak a Népstadionban. Most egy turné részesei vagyunk, az országjárás szeptember 18-án, a budapesti Puskás Stadionban fejeződik be, és ez elé ékelődik be ez egy héttel korábbi dunaszerdahelyi fellépés. Nagyon örülünk neki, mert csaknem húsz év után adunk koncertet Magyarország határain túl.
Az Omegára mindig jellemző volt, hogy nagy hangsúly helyezett a koncert látványára és a koreográfiájára. Így lesz ez Dunaszerdahelyen is? Kérdem ezt azért, mert már több magyarországi sztár okozott csalódást a felvidékieknek azzal, hogy nem teljes felállással és play-back előadással lépett fel nálunk…
– Ez utóbbi teljesen kizárt, tulajdonképpen kapóra is jött, hogy az Eló-Koncert felkeresett bennünket, mert olyan körülményeket tud biztosítani a DAC-pályán esedékes koncertünkhöz, hogy azt teljesen nyugodtan nevezhetjük a budapesti koncertünk főpróbájának is. A két koncert anyaga gyakorlatilag azonos lesz, nagy teljesítményű hang- és fénytechnikával érkezünk. Lesz hátsó kivetítő is, hogy a távolabb ülők is jól láthassák a színpadot, és ez különböző hangulati elemek (például archív felvételek) felvonultatására is lehetőséget ad. Az Omega-hagyományokhoz hű produkció lesz a Felvidéken. A szervezés, illetve a tervezés ugyan még folyamatban van, de nagyságrendben minden bizonnyal felül fogja múlni azokat a nyár eleji koncertjeinket, melyeket Magyarország vidéki városaiban adtunk, már csak azért is, mert egy stadion jóval több lehetőséget kínál egy előadás kivitelezésére, mint a fedett csarnokok. A pesti koncertünk színpada egy hétig épül majd, de a DAC-pályán is mintegy három napos munkára lesz szükség.
A budapesti koncert még mindig nem búcsúkoncert?
– Nem, legalábbis biztos nem azzal a tudattal megyünk fel a színpadra, hogy utoljára játszunk. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, semmi sincs kizárva. Sőt, Németországból, Hollandiából, Svájcból, Csehországból, Romániából és Lengyelországból is vannak meghívásaink, amelyeknek szívesen eleget tennénk. Jövőre még egy külföldi turné is megvalósulhat.
Felcsendül majd új, eddig sosem hallott Omega-dal is?
– Van rá esély, de nem tudom megígérni. Mindannyian azon vagyunk, hogy így legyen, de az idő kényszerít. Ha elkészül az új dal, annak igazán átütősnek, „omegásnak” kell lennie, hogy azt előadjuk.
Presser Gábor miért nem vesz részt az idei turnén?
– Úgy gondolom, ez a kérdés kissé túlmédializált. 1971-ben Presserék egy teljesen más irányba mozdultak el. Az Omega egyik fele maradt, a másik pedig létrehozta a Locomotív GT-t. A világon sehol sem természetes, hogy aki egyszer elhagyott egy együttest, azt rendre visszahívják, hacsak nem véglegesen jön vissza. Mi ennek ellenére kezdeményeztük, hogy olyan Omega-koncerteken, amelyek már jó húsz évvel a szétválásunk után voltak, szívesen láttuk őt a színpadunkon. Először 1980-ban hívtuk meg őt az LGT-Omega-Beatrice hármas koncertre, 1987-ben is ott volt a 25 éves jubileumi koncertünkön, 1994-ben és 1999-ben is a Népstadionban. Egyébként annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ő játsszon-e, gyakran nem a mi hatáskörünkbe tartozik, nem egyszerű a más és más kötődések, szerződések összehangolása sem, ugyanakkor természetesen anyagi vonzata is van a dolognak.
Térjünk vissza a múltba. Amikor berobbantatok a világ zenei életébe, még erősen le volt húzva az úgynevezett vasfüggöny, amely bizonyára akadályozta sikeres kibontakozásotokat. Miért maradtatok mégis Magyarországon? Utólag nem érzitek úgy, hogy elszalasztottatok egy-egy nagy lehetőséget?
– Ha mi a hatvanas vagy a hetvenes években külföldön maradunk, az gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy többet nem jöhetünk vissza a szülőföldünkre. Vagy ha mégis, akkor a börtönt kockáztatnánk meg, nem is beszélve a családtagok valószínű meghurcoltatásáról. Mindezt tudatosítva, nem is foglalkoztunk ennek az akkor még „drasztikusnak” tekinthető lépésnek a megtételéről. Még a nyolcvanas években sem, pedig akkor már puhult a két rendszer közötti feszültség, és talán valóban helyesebb lett volna áttenni az ideiglenes székhelyünket Németországba. A nemzetközi megítélésünkön biztos javított volna. Végül is a Scorpions is akkor futott be, akikkel teljesen azonos szintről indultunk, és úgy gondolom, ahová ők elértek, minimum mi is eljuthattunk volna. De nem bánom, hiszen azért ez sem kis dolog, ami itthon összejött.
A hidegháborús időszakban a nyugati világban elért sikereiteket nem fogadták rosszallóan az akkor még szocialista Magyarországon?
– Abból, hogy kint sikeresek voltunk, bajunk nem volt, arra azért nagyon vigyáztak, hogy a kinti sikerek nehogy túlnőjék az itthoniakat. Amikor Angliában felvettek velünk egy lemezt, azon nyomban a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is eldöntötte, hogy itthon is kell Omega-lemezt kiadni. És így lett az első itthoni lemezünk – ez még akkor volt, amikor Nyugaton még egy magyar együttesnek sem volt önálló albuma.
Volt arra példa, hogy a cenzúra áldozatává esett egy-egy dalotok?
– Hogyne, viszont ez nem volt túlságosan jellemző. Mi nem írtunk olyan szövegeket, amelyek nyílt politizálásnak, vagy a rendszer elleni uszításnak tekinthetők, dalainkból inkább a szabadság utáni vágy szól. De azért mégis voltak olyan sorok, mondatok, szófordulatok, amelyekre az akkori cenzúra nem adott engedélyt. Az ilyen számokat vagy teljesen át kellett dolgozni, vagy nem jelenthetett úgy meg, ahogy az eredetileg volt. Nem kerülhetett fel a nagylemezünkre például a Kétszáz évvel az utolsó háború után számunk sem.
Ritka jelenség, hogy öt ember ennyi év után is egy csapatot alkosson. Ha viszszaemlékszünk, legnagyobb sikereitek idején olyan sikeres együttesek is zenéltek, mint az Illés, Metró, Locomotív GT, Piramis, Metró és még folytathatnánk. Mi a titka, hogy az elrohanó évtizedek sem tudták „kikezdeni” az Omegát?
– Azt, hogy más zenekarok miért is estek szét, illetve fejezték be a közös zenélést, nem tudom és istenigazából nem is érdekel. Az Omegát öt teljesen különböző ember alkotja, akiknek a zenekari életen kívül nem fut össze a pályájuk, de amikor az Omegáról van szó, akkor borzasztóan együtt van a csapat, senki sem akar „vezéresdit” játszani, hanem az „egy mindenkiért – mindenki egyért” elv dominál.
Mi a különbség a ti kezdeti időszakotok és a jelen között a fiatal tehetségek érvényesülése terén?
– Amikor mi kezdtük ezt a szakmát, ennek még semmilyen háttéripara nem volt. Nem voltak menedzserek, producerek, tanácsadók, rendező cégek és kiadók sokasága. Volt egy állami lemezkiadó, és az döntött, hogy kinek lehet lemeze. Természetesen ehhez az is kellett, hogy a lemezt el is tudja majd adni. Mi teljesen amatőr diákzenészként indultunk, eleinte csak a saját magunk szórakoztatására. Ez ma is több helyen így van, de a mai fiatalok kibontakozási lehetőségei sokkal nagyobbak, azonban nekik már nincs annyira a saját kezükben a pályájuk irányítása, és ezért már nem lesznek szívósak, mindenképpen győzni akarók.
Ha nem Omegát, akkor melyik magyar együttes dalait teszed fel, ha zenét akarsz hallgatni?
– Ma már szinte egyiket sem, és ebbe beleértem azt is, hogy a mi számainkat pedig végképp nem szeretem hallgatni, mert utólag az emberben mindig felmerül, hogy ezt vagy azt jobban, másképp kellett volna csinálni. Ez egyre jobban érvényes lesz a külföldi zenékre is, valahogy az U2 együttesnél leragadtam, pedig valamikor nagyon odafigyeltem az éppen aktuális trendekre.
Mit csinál a mai Kóbor János két Omega-koncert között?
– Megpróbálok teljesen szabad és független, semmivel sem foglalkozó ember lenni. De ha valami munkába fogok, akkor az általában a zene műfaja körül marad. Mint építészmérnök, azt hiszem már sosem fogok érvényesülni.
Hajkoronád szinte az Omega jelképévé vált. Negyven év alatt soha sem jutott eszedbe, hogy megválj tőle?
– Nem, és nem a zene miatt választottam a hosszú hajat. Még mielőtt zenélni kezdtünk volna, nekem borzasztóan tetszettek a hatvanas évekbeli, főleg francia kalandfilmek. A három testőrnek, a lovagoknak, az apródoknak vállig érő hajuk volt, és bennem a szabadságérzetet váltotta ki, amint láttam, hogy a hajuk lobog. Főleg a szocialista hatvanas években, amikor szinte kötelező elvárás volt a felnyírt frizura. Később, amikor a Rolling Stonest először láttam koncertezni, már csak megerősödött bennem a vélemény, hogy ez az igazi.
Mi a véleményed az Európai Unió idén történt kibővítéséről?
– Nagy dolognak tartanám, ha ez az európai közösség előbb-után valami Egyesült Államokhoz hasonló formát öltene, amelyben már az emberi kapcsolatok, sorsok alakulásánál nem lesz lényeges, hogy ki milyen történelmi határok között él. Úgy látom, ennek van esélye, bár lehet, hogy még több évtizedig is eltart. Én mindig a határtalan és a teljesen korlátozatlan szabadságnak az abszolút híve voltam. Most, amikor átmentünk a dunaszerdahelyi koncertet megbeszélni, úgy éreztem, hogy gyakorlatilag tökmindegy, hogy a Duna melyik felén vagyunk. A határátlépésnél ugyanis visszaemlékeztem az első koncertturnénkra, amely szintén Szlovákiában volt még a hatvanas évek elején, és máig bennem van a kép, hogy azon milyen tortúrán kellett átesnünk, míg a felszerelésünkkel átjutottunk. Az akkori időkhöz képest nagy lépés ez a mostani.
Oriskó Norbert
+++
Az Omega szeptember 18-i budapesti koncertje főpróbáját tartotta Dunaszerdahelyen
Örömzene volt az elejétől a végéig
Megjelent: Szabad Újság, 2004 szeptember
„Lehet, hogy életem legjobb koncertje. A közönség is fantasztikus volt. Látszott, hogy az itteniek már nagyon várták ezt az alkalmat. A legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom visszaadni a nap hangulatát. Hihetetlen, hogy ez megtörtént velünk. Olyan, mint egy gyönyörű álom. Jókedvű, játékos és igazi örömzene elejétől a végéig.”
„Isteni volt ez a dunaszerdahelyi koncert. Fantasztikus hangulat, jó kedv, minden ami kell. Felejthetetlen élmény.”
„Említsünk meg néhány negatívumot is. Egy: Szlovákia?! – mint a Balkán. A stadion borzasztó! Annyi totál részeg bűzlő embert egy helyen én még nem láttam. Elszorult szívvel gondoltam rá, mivé tették gyönyörű hazánkat. Kettő: nem volt lézer. Ezt nem kellett volna kispórolni. A helyiekkel beszélgetve, a jegyek ára csillagászati volt, ezért ezt megérdemelték volna. Három: iszonyúan kevesen, kb. 5000-en voltunk a stadionban, ahol például az István, a királyon 25000-en voltak.”
A fenti idézetek a www.omega.hu internetes honlapon található vélemények közül valók az Omega együttes múlt hét szombati dunaszerdahelyi fellépéséről. Magyarországi rajongók írták, akiknek az Omegát az anyaország határain túl is látniuk kellett. Az észrevételek – úgy vélem – jogosak, azzal a megjegyzéssel megtoldva, hogy a részeg emberek sokaságáról tett megjegyzésről lehetne vitázni – én ezt nem tapasztaltam.
Arról, hogy a mintegy ötezer néző sok vagy kevés egy húszezres városban, szintén különbözhetnek a vélemények. És itt figyelembe véve a 790, illetve 890 koronás belépőket, amellyel már a most hétvégén sorra kerülő, méreteiben sokkal nagyobb budapesti koncert is megtekinthető lenne.
Ami a szervezést illeti, a koncertet megelőző reklámhadjárat röviden szólva profi volt. A plakátdömpinget látván arra gondoltam, ha az MKP is annyi energiát fektetett volna a június 13-i európai uniós parlamenti választások népszerűsítésére, mint a koncertet szervező Eló-Koncert, talán most három képviselőnk lenne Brüsszelben. Csak az nem tudta, hogy Omega-koncert lesz, aki nem akarta. Viszont arra, milyen körülmények között jutottunk be a stadionba, valóban balkáni jelző illenek. A szűk ajtókon egy emberként átpréselődött embertömeg számára a kezdet nem volt a legrózsásabb.
Bár a színpad felépítése és a fénytechnika hagyhatott némi kívánnivalót a gigantikus Omega-koncerteket is már látottak számára, ezzel fel is soroltunk valamennyi negatívumot az előadással kapcsolatban. Mert a pódiumon lévő zenészek teljesítményét és a közönséghez való viszonyát csakis csúcsjelzőkkel lehet minősíteni. Egy pillanatig sem éreztették, hogy most „csak” a határon túli magyaroknak játszanak, hacsak nem azzal, hogy illedelmesen „ïakujem”-mel is megköszönték a tapsot. Apró bakik persze előfordultak, de a lényeg, szívből jövő élőzene szólt, és nem a technika fortélyaival elővarázsolt konzerv. És ez napjainkban igazán nem mondható általánosnak. A jókedv és az öröm érzése nem csak a pódiumról áradt a közönség felé, hanem fordítva is. A „Petróleumlámpánál” a küzdőtéren lévő nézők többsége már táncra perdült, a „Gyöngyhajú lány” záró akkordjainál elkezdődött lenyűgöző tűzijáték – amely teljesen elfeledtette a lézershow hiányát – a tisztes távolságban lévő „ülővendégektől” is hatalmas tapssal jutalmaztatott, és a végső ráadásként felcsendülő „Régi csibészek” hangjainál minden bizonnyal a színpadon állók a közönséggel – legalább három generáció képviselői! – együtt valamennyien úgy érezték, érdemes volt eljönni a DAC-pályára.
Oriskó Norbert
Nyitókép: Kóbor Jánossal interjú közben