„Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.”
(Arany János: Emlények)
„1849. július 31-én a segesvári csatában hősi halált halt Petőfi Sándor” – így tanultam még a diákéveim alatt. És aztán – mintegy 15 évvel ezelőtt – jöttek a hírek, hogy talán mégsem volt így ez, és a költőt szibériai száműzetésében érte a halál…
Ha olykor-olykor új keletű vendéglátóim lakásuk bemutatása során a hálószoba szentélyébe is bevezetnek, szokásom egy pillantást vetni a fekhely melletti éjjeli szekrényre is – már ha van ilyen. Több mindent elárulhat az illetőről, ha ott egy könyvet is felfedezünk. A klasszikus értelemben vett Szentírás mellett sokunknak meg van a maga „külön” Bibliája is, amelyet szinte nap mint nap a kezünkbe veszünk. Volt már részem így látni például az Elfújta a szél, az Álmoskönyv vagy a 100 év magány című köteteket, de Ady és József Attila verseit is. Saját otthonomban pedig – és bizonyára nem vagyok egyedül ezzel – a Petőfi-kötetnek jut ez a szerep.
Éppen ezért is aggodalommal töltött el 1989-ben a hír, hogy vélhetően megtalálták Petőfi csontjait. A nagy „újratemetések” korszaka volt az, én pedig útlevelétől megfosztott sorkatonaként nem lehettem volna ott, amikor méltó búcsút vesznek a költőtől. És lám, régóta új sírban nyuszik már Nagy Imre és Horthy Miklós, Petőfi azonban ma sem nyugodhat.
Halálának, pontosabban eltűnésének évfordulóján ismét felemlegetik: megjósolta a végzetét. És erre a legnagyobb előszeretettel az Egy gondolat bánt engemet című verset hozzák fel példának. Pedig ebben az 1846-os keltezésű (tehát évekkel a polgári forradalom kitörése előtt) költeményben Petőfi nem jóslatot, hanem óhajt vetett papírra: „Ott essem el én” nem pedig „Ott esem el én”! Ugyanezt a vágyát egyéb költeményeiben is kifejtette, tehát szó sem lehet egyszeri fellángolásról. Még 1845-ben írta A csárda romjaiban: „szabadság (…) ha érted onthatom véremet, / Meg fogom áldani átkos életemet”. De mégsem teljesen megalapozatlan a jóslat emlegetése, hiszen 1847-ben a frissen házasodott költő Arany Jánosnál című versében a következőképpen fogalmazta meg kívánságát: „Odavaló vagyok én a csatatérre (…), ott esem el bármily sárosan, véresen!”
Tehát, a fent közölt idézetek értelmében mondhatnánk, hogy egy költői ábránd beteljesült. Petőfi verseit – ahogy a többi költőét is – persze legjobb, ha az életrajzzal együtt olvassuk, átérezvén, hogy milyen körülménye között is születtek bizonyos sorok. És ha ezt megtesszük, könnyedén rálelünk olyan korszakokra is, melyekben a halálvágy ugyancsak távol esik a költő kívánságaitól. Alapjában véve elmondhatjuk, hogy a „Szabadság, szerelem” című közismert hatsoros versikét akár Petőfi ars poeticájának is tekinthetjük. És attól függően, hogy életútjának milyen szakasza következett, dominál az egyik vagy a másik, azaz a szabadságvágy vagy a szerelemvágy – hosszú távon viszont rendre az előbbi kerekeik felül. De igenis van, amikor elutasítja a korai halált: „Hiába! bármi a halál, / Az élet nála többet ér,” (Hattyúdalféle, 1844) és van, amikor a szerelem győzedelmeskedik minden felett: „A szerelem mindent pótol, s a szerelmet nem pótolja semmi” (A csillagos és, 1847), „az Isten szebb halált nem adhat, / Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt!” (Költői ábránd, 1846).
Ezek nem ellentmondások, hanem egy változatos élet természetes megnyilvánulásai voltak. Aki akarja, céljai megfogalmazásakor mindig találhat Petőfitől támogató sorokat. Legyen bár az illető nemzeti, keresztény vagy liberális beállítottságú egyén. Úgy van ez, mind a legtöbb idézettel vagy a statisztikai adatokkal, ha nem teljes egészében ismertetjük azokat, mindenki megtalálja a magáét! Hogy valójában ki is volt ő, talán saját maga fogalmazta meg a legtalálóbban: „A korláttalan természet vadvirága vagyok én.”
A fent közölt versidézetekre csak azért emlékeztem vissza, mert meggyőződésem, hogy nem a szó maga szigorú értelmében vett jós vagy látnok testesült meg Petőfiben, hanem a tisztánlátás és a természetes emberi logikai páratlan harmóniája. Ahogy Supka Géza 1848–1849 című könyvében fogalmaz, a forradalom éveiben is „Petőfi ád eszmét és lendületet, ő ád meggondoltságot és tiszta látást”.
Hogy mindezt miért írom? Mert meggyőződésem, hogy az, ami jelenünkben folyik a barguzini csontváz „kibenlétének” tisztázásával kapcsolatban, a magyar tudományosság megcsúfolása és szégyene. Ma, amikor a tudomány már rég túl van azon a fokon, hogy ezt a kérdést egyértelműen és mindenki számára elfogadható módon tisztázni tudná! Még mindig vannak, akik félnek tőle!
Pedig mi történhet? Ha bizonyítást nyer, hogy nem őt találták meg, akkor a legenda folytatódik. És ha az ellenkezője bizonyosodik be? Összetör egy látnok mítosza? Ugyan, vajon ki az, akinek elsősorban ez jelenti Petőfit, és ki várta volna el tőle, hogy önkezével vessen véget életének, ha netán fogságba esik?!
Mert egyhez nem férhet kétség: tökéletesen ismerte saját magát és tisztában volt saját tehetségével. Ki ne ismerné a Jövendölés című vers sorait, melyet édesanyjához írt: „Dicső neve költő fiadnak, / Anyám, soká, örökkön él.” És ezen már korunk emberei, akarva-akaratlanul sem tudnak változtatni.
Oriskó Norbert , Szabad Újság, 2004. augusztus