„Volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?” – Márai Sándor ezen szavai jutottak eszembe, mikor a éberhardi otthonában elköszöntem vendéglátómtól és egyben interjúalanyomtól, Reiter Istvántól.
Mindennap a kezedbe veszed a hegedűt? – volt az első kérdésem, látván, hogy a hangszer most is karnyújtásnyira van.
– Nem, csak éppen most gyakoroltam néhány órát. Ha viszont néhány napig nem csapok a húrok közé, az már nagyon hiányzik. De túlzásba sem szabad vinni, mert olykor a pihenés a leghatékonyabb gyakorlás. Való igaz, hogy nagyon szeretem a hegedűt, de nélküle is el tudnám képzelni az életemet. Nagyon sok egyéb hangszerhez is vonzódom, sőt, ha az embernek több élete lehetne, számos egyéb más, vonzó szakmát is szívesen kipróbálnék. Például egy időben a színészettel is kacérkodtam, komikusként magánszámokkal nevettettem a publikumot. Ez a szórakoztatásra való készség egyébként azóta is életem kísérője maradt.
Ha így állt a dolog, miért éppen a hegedű mellett döntöttél?
– Nem tudatosan választottam, a szülői szeretet és akarat irányította a sorsomat. Nézd, én egy polgári családban születtem Kassán, és ezekben abban az időben egyértelmű volt, hogy a gyerekek zenélni tanuljanak, idegen nyelveket sajátítsanak el, lovagoljanak, vívjanak stb. Ez volt a kultúra alapja. Hárman voltunk fiútestvérek, a legidősebb zongorázott, a középső csellózott, nekem pedig a hegedű jutott. Hogy miért? A második világháború ideje alatt jöttem a világra, és mikor annak vége lett, a félelem, hogy talán ismét háború lesz, még hosszú ideig megmaradt. A szüleim – akik két világégést éltek túl – úgy gondolták, hogy a háborút kísérő nyomorban a hegedű akár egy túlélési „fegyver” is lehet az ember kezében. Ugyanis, ha ügyesen bánik vele, még utcai zenészként is fenntarthatja magát. További impulzus lehetett az, hogy édesapámnak volt egy gyermekkori osztálytársa, Zatoreczky Ede, aki világhírű hegedűművésszé nőtte ki magát. És közben apámmal végig nagyon jó barátok voltak. Annyira, hogy mikor Zatoreczky a távoli Amerikába elhunyt, még pár nappal a halála előtt is édesapámat emlegette. És persze az is közrejátszhatott a sorsom alakulásában, hogy abban az időben még hegedűművésznek lenni olyan dolognak számított, mintha valakit most a futballisták között David Beckhamnak hívnak.
A múlt idő használata gondolom azért indokolt, mert ma már valószínűleg nincs így…
– Ne viccelj, ma a tömegméretben értelmezett sztárságot egészen más határozza meg. Fél évszázaddal ezelőtt a polgárság volt a kultúra hordozója, közülük kerültek ki a példaképek. Gyakran még a háború is megkímélte őket, pl. a bécsi filharmónia tagjainak katonának sem kellett állniuk, és ezért csak egy dolgot kellett tenniük, minden év december 29-én egy hangversenyt kellett adniuk. De ez nem csak a kultúra területén volt így, voltak prominens szakmák, az orvosokat, mérnököket, tanítókat és papokat óriási tisztelet övezte, őket messziről megsüvegelte a nép. A tudásnak és az erkölcsnek óriási tisztelete volt, ma azt tisztelik akinek pénze és hatalma van, vagy aki legalább Octávián jár.
A Szlovák Filharmóniába egyenes út vezetett?
– Lényegében igen. A szüleim – Zatoreczky tanácsára – úgy gondolták, Kassán nincs lehetőség arra, hogy jól fejlődhessek, ezért 13 évesen, nyeszlett gyerekként már a pozsonyi konzervatóriumba kerültem. Ekkortól kezdve teljesen egyedülálló lettem, valami olyasmihez hasonlíthatnám, mint amilyet Móricz Zsigmond Légy jó mindhaláligjában olvashattunk. A konzervatóriumban sokféle gyerek verődött össze, de úgy éreztem, egyik sem hasonló hozzám. Falusi gyerekek voltak, gyakran nem is értettem, hogy miről beszélnek. Mint ahogy azt sem, miképp lehetséges az, hogy valakinek Márai Sándor neve nem mond semmit. Beteges is voltam, így nem csoda, hogy a legrosszabb növendékek közé tartoztam, de azért leérettségiztem. Eleinte úgy volt, hogy a zenei pályafutás helyett mégis inkább a színészetet választom. De nagynéném közbenjárására visszakerültem a jó meleg családi fészekbe, Kassára, ahol Takács Kálmán fantasztikus képességekkel megáldott zenetanárnál egy hónap alatt többet fejlődtem a hegedülés terén, mint a konzervatóriumi évek alatt. Ezután felvettek a főiskolára, ahol még negyedik éves hallgatóként bevettek a filharmóniába. És ott is maradtam csaknem három évtizedig.
De gondolom, a katonaságot illetően a pozsonyi filharmónikusok nem voltak olyan kivételezett helyzetben, mint bécsi kollégáik…
– Nem, ugyan többször kaptam halasztást, de végül mégis be kellett vonulnom a seregbe, ahol nem volt nehéz sorom, mert a hadsereg művészeti együttesébe kerültem.
Mikor lépted túl először a vasfüggöny határait?
– 26 éves voltam, mikor a filharmónia tagjaként kiküldtek egy belgiumi zenei ifjúsági találkozóra. Természetesen ez óriási hatással volt rám, az egész amit ott láttam, pontosan a fordítottja volt az itthoni tapasztalatoknak. Nemcsak az életszínvonalra gondolok, hanem a kultúra területén uralkodó lenyűgöző rendre, tisztaságra és szervezésre Már itt tudatosult bennem, hogy ebben a más világban ugyanolyan tehetség és erőbedobás mellett egész más karrier elé nézhet az ember. Abban az időben kevés jó zenész tevékenykedett Nyugaton, nagy volt a kereset irántuk, és ezt anyagilag is kifejezték. Ez utóbbit illetően valóban fényévnyi a távolság. Ugyan idehaza is sok munkát kell letenni az asztalra, hogy az ember bekerüljön a legjobbak közé, de például még napjainkban is egy olyan kiváló zenekarban, mint amilyen a Szlovák Rádióé, a tiszta átlagfizetés 10 ezer korona körül van. És ebből próbáljanak tisztességesen egy családot eltartani!
Egy ifjú, tehetséges zenész megtehette volna, hogy gondol egyet, és „hazát” változtat…
– Noha az otthon uralkodó idióta rendszer egy hatalmas koncentrációs táborra emlékeztetett, de a szülőföld elhagyásának még a gondolata sem merült fel bennem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy már nős ember voltam, aki imádta a feleségét. Akkor is visszajöttem volna hozzá és kicsi gyermekeimhez, ha lebilincselve akarnak ott tartani.
A világ számos táján jártál, többször átrepültél az óceánok felett is. Milyen hatást tett rád Amerika?
– Természetesen egy más világ, de hát ez közismert. Egyik legkedvesebb emlékem a tengerentúlról, mikor az előadás végén hozzám lépett egy fiatal házaspár, gratuláltak, és a nő a kézfogás gyanánt nyújtott kezemet megcsókolta. Rendkívül zavarba jöttem, és elszégyelltem magam, ilyen még sosem fordult elő velem.
És Japán?
– Lenyűgöző hely, és megint egy teljesen más kultúra és környezet. A zene révén azonban még a Távol-Keleten is ismert a magyarság. Például bécsi kollégáimmal Peking egyik éttermében ültek, az asztalukhoz odament egy kínai úriember azzal a kéréssel, hogy játsszák el a Szomorú vasárnapot. És ők, a szomszédos Bécsből nem tudták azt, amit még Kínában is ismernek!
Cédén is megjelent albumod borítóján olvasható, hogy erősen kötődsz Bécshez. Mi az oka ennek?
– Azon kívül, hogy csodálatos város, egyszerűen az, hogy a rendszerváltozás után munkalehetőséget is jelentett a számomra. Gyorsan megtanultam a klasszikus, híres bécsi zenét, és mentem, ha hívtak. Örülök neki, közel van, az előadás után rögtön autóba ülhetek, és jöhetek haza. Ennek köszönhetően szólistaként egészen új lehetőség adódott a számomra, ehhez persze tanulnom kellett, sokat és gyorsan. Természetes, hogy ennek volt anyagi vonzata is, mert annak ellenére, hogy koncertmester-helyettesként a Szlovák Filharmóniban már a legjobban keresettek közé tartoztam, még az így is kevés volt egy család eltartására. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy Csehszlovákiai kettéválása után a Szlovák Filharmónia elvesztette azt az ázsióját a világ zenei piacán, mellyel addig rendelkezett. A világ még nem ismeri Szlovákiát, az itteni kultúrát, és ez ennek következtében eladhatatlanná vált. Egy kulturális piacon jól csengő névhez jutni ugyanis nem elsősorban a tehetség és a tudás függvénye. Ha rossz a menedzselés, az út csak a lejtőn lefelé visz. Ezt elég szomorú látnom, annak ellenére, hogy már nem vagyok a filharmónia tagja.
A Szlovák Filharmóniában a koncertmester helyét több száz alkalommal foglaltad el. Annak, hogy magyar művész vagy Szlovákiában, milyen szerepe volt?
– Természetesen a nemzeti hovatartozásom érzékeltetése mindig végigkísért, és volt, mikor ugyanazon cél eléréséért jóval nagyobb erőfeszítést kellett kifejtenem, mint szlovák társaimnak. Viszont mikor a filharmóniába kerültem, a szlovákok még számbeli kisebbségben voltak az itt élő kisebbségekhez tartozókkal szemben. A magyarok mellett csehek, cigányok és németek is voltak a tagok között. Az sem volt ritka, hogy a gyakorlások szüneteiben németül folyt az eszmecsere. A szerepek eloszlásánál azért mégis inkább a szakmai háttér döntött, nem a nemzeti hovatartozás.
A rendszerváltozás után a neved az Együttélés-MKDM képviselőjelöltjeinek listáján is felbukkant. Ezek szerint a politikai-társadalmi változások egy új fajta lehetőséget is kínáltak számodra a pályafutásodat illetően?
– Volt egy rövid időszak, amikor úgy tűnt, hogy igen. Látnom kellett azt, hogy a szocialista időkben miképp likvidálták, lényegében erőszakosan kitelepítették szülővárosom, Kassa magyar polgárságát. A beneši-dekrétumok fájdalmas emléke ma is ott él az emberben. Örültem a rendszerváltozásnak, nevem is már elég ismerősen csengett a pozsonyi értelmiség körében, volt tehát realitásak, hogy a politika irányába forduljak. Amit viszont azóta láttam és tapasztaltam, most mégis azt mondom, hál’ istennek, hogy mégsem így lett. Azt hiszem, ha a politika légkörében maradok, nem bírtam volna azt elviselni, és már most a temetőben lennék.
Mi jelentette a legnagyobb csalódást?
– Tizenöt évvel ezelőtt teljes eufóriában éltem, vakon hittem abban, hogy itt egy csapásra az alapvető dolgok kedvező irányba változnak. Hát nem így lett. Havel elnöknek még levélben is megírtam csalódásomat, mivel többek között nem ítélte el a kassai kormányprogramot és a beneši dekrétumokat sem. És látnunk kellett azt is, ahogy a régi nomenklatúra tagjai, a kommunista pártot más politikai szubjektum tagságára cserélve továbbra is a hatalom közvetlen közelében maradnak. A jobboldal pedig képtelen volt az összeszerveződésre.
Most már viszont hat éve a jobboldal kormányoz…
– Igen, és ennek örülök is, csupán az a baj, hogy ez az egység csak egy kevés százalékát érte el annak, amit kellene. De ezek között szerencsére óriási pozitívumok is vannak, egy jobb, igazságosabb és szabadabb társadalom körvonalai rajzolódnak. Hogy gyengén politizálnak a politikusaink, talán nem is az ő hibájuk, hiszen alig van köztük e téren képzett szakember. Nagyobb radikalizmust vártam volna el a mi képviselőinktől is. És közben felejtünk! Most fényes diadalként ünnepeljük a magyar egyetemet, pedig amikor évekkel korábban ezt Durayék ki akarták harcolni, a Független Magyar Kezdeményezés megfúrta azt.
Duray Miklóst már a rendszerváltozás előtt ismerted?
– Nagyon régen ismerjük egymást, számomra végtelenül nagy öröm, hogy a sors összehozott vele. Szívvel-lélekkel tiszteltem őt már akkor is, mikor még kevesen ismerték, és azok közül is többen – akik ma barátainak tartják magukat – átmentek az utca másik oldalára, hogy elkerüljék a vele való találkozást. Ma is vannak holmi kispályás helyezkedők, akik próbálják lejáratni őt, de szerencsére a magyar népnek van egy nagyon jó erénye, mégpedig hogy józan és higgadt, különbséget tud tenni a valódi értékek és a talmik között.
Eszerint optimistán tekinthetünk a jövőbe?
– A mai napig a régi idők levét isszuk. Annak, ahogy a magyarság kultúráját, értelmiségét leépítették. Az akkor belénk ívódott félelemnek ma is van maradványa, belé van kódolva ebbe a szerencsétlen népbe. Míg ebből kievickélünk, az egy hosszú folyamat. Nyugaton könnyebben ment a háborúk utáni talpraállás, mert ott nem zúzták szét a polgárságot. De minálunk a kapitalistáknak minősített, akár két doktorátussal rendelkező polgárnak néha csak a hólapát jutott. Most már eljutottunk odáig, hogy felnőtt egy újabb generáció, akik pótolhatják a hiányosságokat. Vannak köztük, akik már külföldi egyetemeket végezvén térnek vissza. Ismét lesz értelmiségünk, és azok előbb-utóbb, de biztosan kiveszik a mostani politikai és gazdasági élet vezető kezéből a gyeplőt. Most, hogy egyre inkább kiéleződik a versenyfutás Európa és Amerika között, szükség is lesz rájuk az Európai uniós méreteket tekintve is. És egy újabb érdekes dolog is újjászületni látszik, a modern Európán belül is a gazdasági érdekek körülbelül az egykori Osztrák-Magyar Monarchia természetes határait rajzolják ki.
Térjünk vissza a zenére, illetve hozzád. István fiad immár a kollégád is. Te is úgy tettél, mint egykor a szüleid, mikor annak idején a sorsodat irányították?
– Elfogultság nélkül mondhatom a fiamról, hogy nagyszerű szakember. De ő nem az én kívánságomra lett zenész, saját maga, tudatosan döntött a hegedű mellett. Eleinte én nem is akartam ezt, mivel a zene egyre inkább piaci áru, mint kulturális érték. Egy könnyebb szakmát kívántam volna neki, bár ebben a világban nehéz rangsorolni a szakmákat, hogy melyik a könnyű és melyik a nehéz. Ezt példázza Éva lányom esete is, aki egy egész más területen, rengeteg munka után jutott a szakma csúcsára, és bár annak nincs köze a zenéhez, rá is éppoly büszke vagyok, mint a fiamra.
Mi hiányzik még a boldogságodhoz? Olyan, amit most a beszélgetés végén, születésnapodhoz gratulálva kívánhatunk neked?
– Én állandóan boldog vagyok. Egyszerűen nincs okom arra, hogy ne legyek az. Figyelem az életet, és csodálom, nem tudom, hogy mi az unalom. A csodálkozásnál jobban már csak szégyenkezni tudok. De aki képes a csodálkozásra, már eleve nem lehet boldogtalan. Persze ez attól is függ, hogy kinek mit jelent a boldogság. Nekem az, hogy az embernek jó közérzete legyen, és tiszta lelkiismerete. Az tudnunk kell, hogy az élet nem zökkenőmentes, harcolni kell mindenért. Az élet folyamán rengeteg kegyelemben és jóban részesültem, amiért hálás lehetek a jó istennek. Már az is, hogy élek, és most itt beszélgethetünk, egy csoda, hiszen két bombázás között jöttem a világra, majd gyermekoromban megannyi betegségen estem át. És ha mindezt követően a feleségemmel együtt látjuk, hogy miképp nőnek fel gyermekeink, mitől legyek boldog, ha nem ettől.
—
Reiter István (szül. Kassán, 1944. október 21.). Hegedűművész, tanár, zeneszerző. Főiskolai tanulmányait Pozsonyban végezte (1965–1969). Közel harminc évig a Szlovák Filharmónia tagja (1968–1997), koncertmester-helyettes (1981–1997). 1997-től a pozsonyi Konzervatórium tanára és szólistaként a világot járja. A különböző műfajokban teljesen otthonosan mozgó művész, erősen összpontosít a bécsi zenére. Együttesével igyekszik a szalonzene legjobb hagyományait – Beethoven, Liszt, Chopin, Johann Strauss… alapító munkássága után – folytatni. (Reiter István lemezének borítójáról)
Oriskó Norbert, Szabad Újság, 2004. október 21.