A kamocsai fesztivál elsõ napjának (vagy az egésznek?) a legnagyobb sztárja kétségkívül az a Deák „Bill” Gyula volt, akit például Chuck Berry egy ízben így jellemzett: „a legfeketébb hangú fehér énekes…”
Már-már az a veszély fenyegette a táborlakókat, hogy Bill nem jön, mert a lábát egy nappal korábban műtötték. És bár nem álhírről volt szó, Bill mégis megjelent. Az orvosok csak a saját felelősségére engedték el, egy feltétellel: kötelezően ülve kell majd énekelnie…
Hát akkor „mizujs”?
— Semmi különös. Fesztiválok, koncertek és egyben folynak a Koltay Gábor által rendezett A megfeszített című rockopera próbái. Én az egyik apostolt alakítom.
A „Bill” név már régen rád ragadt. Van azonban egy másik is: a blueskirály! Mennyire vállalod ezt?
— Nézd, bluesos voltam és az is maradok. Sokak szerint én vagyok Magyarországon a legjobb, és európai viszonylatban is az élvonalhoz tartozom. Ennek a megtiszteltetésnek természetesen örül az ember, de nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani neki…
Te éppen azt követően váltál ki Magyarország legbefutottabb blueszenekarából, a Hobo Blues Bandból, mikor annak megjelent a mai napig is talán legsikeresebb magyar blueslemeze, a Vadászat. Nem bántad meg ezt a lépésedet?
— Nem, szükséges lépés volt, és nem okozott különösebb törést. A Hobo Blues Band nélkülem és az én új csapatom, a Deák „Bill” Blues Band is sikeres szerepelt a későbbiekben. Akkoriban emberi-anyagi súrlódások, nézetkülönbségek voltak Földes László és köztem, de mára már megbékéltünk, nincs harag. Szerepeltem a HBB húszéves jubileumi koncertjén, sőt szó van róla, hogy jövőre a Hobóval készítünk egy közös albumot, majd magunk köré veszünk egy zenekart, és leturnézzuk.
Melyek azok a dalok, melyeket nem lehet kihagyni?
— Van néhány, csak így kapásból: Rossz vér, Hosszúlábú asszony, Tetovált lány, Közép-európai blues. Nagyon szeretem még a Hey Joe-t, ami pedig végképp nem maradhat ki, az a Kőbánya blues. Ez valóban az én dalom, ma is ott lakom, de nem csak ezért…
Sok nemzeti rockoperában szerepelsz, nemzeti ünnepeken hazafias dalokat adsz elő. Ez azt sejteti, hogy fontos számodra a magyar identitástudat…
— Ez természetes, soha semmilyen körülmények között nem felejthetjük el, hogy magyarok vagyunk. Ezért jöttem ide is. Mindenhová, ahol magyarok élnek, nagy-nagy örömmel megyek. Nagyon jól éreztem magam a múltkor például Érsekújvárott is, nehéz ecsetelni azt a jóleső érzést, amit az emberek szeretete vált ki. Máig életem egyik legszebb élményeként tartom számon a ma már legendának számító István, a király királydombi előadásait. Mikor az előadás után jöttünk le a dombról, láttam, hogy sírnak meghatottságukban az emberek…
Több tucat klasszikusnak számító költő verseit daloltad már el. Kik a kedvenceid?
— Ha már ki kell emelnem közülük valakit, akkor Ady Endrét és József Attilát említem.
Ha kikapcsolódásra vágysz, mely előadók albumait helyezed leggyakrabban a lejátszóba?
— Egy csomó kedvencem van, de a legjobban Jimmy Hendrixet szeretem. Minden idők legjobb magyar zenekarának pedig a Siriust tartom…
Mi a legmarkánsabb különbség a mai popvilág és a Fekete Bárányok korszaka között?
— Merőben más a helyzet. Sajnos, ma a rádióban nagyon sok nyál folyik, nyomják a technót, meg a többi ócskaságot. Kisfiúk tátognak a színpadon, sok helyen már teljesen természetesnek veszik a playbacket. Kamu az egész, de ez nem magyarországi jellegzetesség, ez megy ma szerte a világban. Őszintén megmondom, hogy ezeket nem szeretem, utálom ezt, hányingerem van tőle. Az érvényesülésnél az egyéniségnél többet számít, hogy ki kinek a fia, vagy ki kinek a keresztapja. Ez dönti el, hogy ki lesz ma sztár.
Mit szeretnél még elérni az életben?
— Lehet, hogy prózainak hangzik, de főleg azt óhajtom, hogy békében felnőjenek a gyermekek, s köztük az én unokám is. Legyen béke, szeressék egymást az emberek… De hát ezt a legújabb lemezemből is tudhatjátok, melynek címe: Bort, bluest, békességet. Persze az is kéne, hogy egy kicsit anyagilag jobb legyen a helyzet, ne legyen annyi szegény ember, mint például most Magyarországon van. Ja és: Mindhalálig blues, Hajrá Fradi!!!
Oriskó Norbert, Ifi magazin, 2000 augusztus