A kapu csengőjén ez áll: Sztevánovity (ex-Metró). Egy perc, és nyílik az ajtó. Hellyel kínál, pár perc türelmet kér, még egy dal hátra van a próbából. Egy perc múlva már fel is csendül:
„…Így kéz a kézben / Önmagammal már tartozom / Hisz azt fogadtam kéz a kézben / Tiéd lesz majd holnapom // Így kéz a kézben / A jövő értelmét hisszük el / Nem pusztulhat más kezében / Akit e kéz felnevelt.”/
Elköszön, kikíséri a vokálozó lányokat, és már ott ül velem szemben az a férfiú, akinek a Fehér sziklák című dala a még akkor tinikorú édesanyám kedvence volt. Az, akinek az én gyermekkoromban az Apám hitte című száma egy egész országot hatott meg. És ma, ha az autóban ülve elindítom valamelyik kazettáját, hátul ülő fiaim együtt énekelnek vele.
Mielőtt idejöttem, az Interneten megtekintettem a honlapodat (www.zoran. euroweb.hu). Bevallom, nagyon kellemes meglepetésben volt részem, mert bár egyszerűen szerkesztett, de rendkívül alapos, aktuális és könnyen áttekinthető oldalak kerültek a képernyőmre. Koncertmenü, diszkográfia, dalszövegek (akordkísérettel), egy vaskos könyv stb. Vajon ez egyben a számítástechnika iránti vonzalmadat is jelenti?
– Örülök, ha így látod, bár be kell vallanom, hogy én úgy gondolom, van még mit csiszolgatni rajta. Több kép kellene, hiányzanak a zenei anyagok is – bár ez utóbbi inkább a kiadók óvatossága miatt van. Régi számítógépes vagyok, ez tény. Eredetileg számítástechnikusnak készültem. De nem fejeztem be az egyetemet, mert végül is a zenét választottam. Viszont a vonzalom nem szűnt meg, és a kezdetektől kezdve a mai napig igyekszem lépést tartani a számítástechnikával. Fokozatosan cserélődtek nálam a számítógépek, a Sinclair ZX-től, a Commodore 64-en keresztül a PC-k különböző konfigurációi mind megjelentek nálam, míg a jelenlegi Pentium III, 450 MHz-es gépemhez jutottam. Az Internettel is hasonló a helyzet, persze az oldalaimat nem egyedül készítem el, ezt már a nagyon kevés szabadidőm miatt sem tudnám megoldani, de segítő barátaimmal együtt ügyelek arra, hogy minél naprakészebb legyen. Különböző zenei kísérletekre is megpróbáltam már felhasználni a világhálót, például mikor az egyik készülő számomat különböző fejlődési szakaszaiban rátettem a honlapomra…
… melyen például azt olvastam, hogy hamarosan az immár 18. albumod országos bemutatójára készülsz. Milyen az új lemez?
– Ez így van, bár megjegyzem, hogy a 18 album között ott vannak a kezdeti Metró-lemezek és a válogatások is. Sohasem törekedtem arra, hogy a lemezeim számát erőltetve növeljem, akkor szólalok meg, amikor a szerzőkkel van mondanivalónk és zenei ihletünk. A tavaly novemberben megjelent Az ablak mellett című lemez úgy érzem, hogy a korábbiak természetes folytatása. Annyiban új a két évvel korábbi lemezhez képest, mint mi magunk: a szerzők és az előadók. Ahogy változik körülöttünk a világ. Minden hatással van ránk, ezért akkor sem tudnánk ugyanolyat készíteni, mint a két évvel ezelőtti, ha nagyon akarnánk. Tehát arra nem kell külön energiát fordítanunk, hogy más legyen. Én úgy érzem, hogy egy árnyalattal talán vidámabb, oldottabb lett az előzőhöz képest, amely közvetlenül egy családi tragédia után készült.
Az előadásaidban viszont csaknem mindig öcséd, Dusán verseit énekled. Hogy is van ez valójában? Voltaképpen Dusánt adod elő, vagy Dusán „bújik” a te bőrödbe, mikor a sorait papírra veti?
– Mind a kettő. Általában ez nálunk úgy működik, hogy Dusán megkapja a zenét (a mostani album esetében valamennyit Presser Gábortól), meghallgatja, és ő ebből kiérzi, hogy miről is szólhatna majd a dal. A témát ő választja meg. Ismer annyira, hogy nem szükséges, hogy különösebben érdeklődjön arról, hogy megtudja, egy-egy témáról nekem mi a véleményem. ő ezt magától is érzi. A csaknem készre megírt dal a stúdióban azért még némileg módosulhat, hisz az éneklés is alakítja a szöveget. A szövegnek a dallamra történő igazítására nagyon ügyelünk. Magyarnak kell maradnia, számunkra megengedhetetlen, hogy a zene csorbítsa a szöveg természetességét, prozódiáját.
Ha megpróbálnánk elfelejteni, hogy zene is van a világon, mi az, amivel relaxálódni, kikapcsolódni tudsz? Van-e valamilyen hobbid?
– Egyetlen hobbim van, de ritkán jutok hozzá: ez pedig a barkácsolás. A lakásba már elég sok mindent készítettem. Gyermekkorom óta szeretem a fát, ezt a nagyon nemes anyagot.
Igen, most, hogy szétnézek a lakásban, nem lehet nem észrevenni, hogy ami csak lehet, fából van, műanyag szinte sehol. És a fa az egyik alapanyaga annak az eszköznek is, amely a számodra bizonyára sokkal többet jelent egy egyszerű tárgynál: a gitár. Rengeteg dalban bukkan fel, olykor szinte megható szeretet-kifejezés kíséretében jelenik meg (pl. „Ha primitív tárgyba akad a kezed; / egy doboz és rajta hat húr rezeg, / bánj vele gyöngéden barátom, / mert megtaláltad a gitárom …”). Ragaszkodsz a gitárjaidhoz? Eszedbe jut valamelyikre gondolva egy érdekes történet”?
– Bár elég sok gitárom van, mégis kénytelen voltam többtől megválni. A pályafutásom elején, mikor még nagyon szűkös anyagi körülmények között dolgoztak a zenekarok, ahhoz, hogy egy új gitárt vehessek, el kellett adnom a régit. Ezt kellett tennem az első nagy kedvencemmel, a Billy Lorentóval (divat volt a nagy dzsesszgitárosokról elnevezni a gitárokat) is, melyhez a vámszabályok elég kalandos kijátszása után juttatott az édesapám. Egy történet? Hát, amikor áttértem a szólópályára, akusztikus gitárt kellett vennem. Viszont akkor még egész Európában csupán Londonban – és ott sem könnyen – lehetett hozzájutni jó minőségű najlonhúros gitárhoz, mely már erősítőre volt köthető. Addig ugyanis csak a fémhúros gitárok voltak erre képesek. Telefonon megrendeltem a hőn óhajtott Ovation gyártmányú, Electric Classic típusú gitárt, elutaztam érte Londonba, mikor viszont a boltba érkeztem, sűrű bocsánatkérések közepette közölték velem, hogy csak másnap tudják átadni a gitárt. Történt ugyanis, hogy bement a Cliff Richard, és a gitárt – melyet nekem tartottak fenn – elvitte. Azóta is, ha őt hallom, eszembe jut, hogy az én gitáromon játszik…
Ha összehasonlítjuk a ma induló zenészek lehetőségeit a hatvanas évek körülményeivel, miben látod a különbséget?
– Nekünk az volt az előnyünk, hogy mi indítottuk útjára ezt a stílust, nagyobb volt a lehetőségünk a kiugrásra. A fenntartás viszont jóval nehézkesebb volt, akkoriban ez még pénzt emésztő, és nem pénzkeresési forrás volt. A tömegkommunikáció ugyan még gyermekcipőben járt, viszont egy-egy tévéadás – olyanok például, mint a Ki Mit Tud? vagy a Táncdalfesztivál – országos eseménynek számítottak. Ma a sok-sok működő zenekar között a kiugrás nehezebbnek tűnhet, de ha már ez megtörtént, akkor a megváltozott körülmények miatt (pl. több kiadó, több tévé- és rádióadó, profi menedzserek) már komoly erők működnek mögöttük, ez biztosítani tudja, hogy tartósan ott legyenek a zenei elitben.
Az újonnan alakult együttesek közül melyek lemezét helyezed szívesen a lejátszóba?
– Bár már nem annyira újak, elsőként Kispál és a Borz-t említeném. Azt játsszák amit szeretek, élőzene – zenészek zenélve zenélnek. Ezzel egyáltalán nem mondom azt, hogy ellene vagyok, ha valaki egy zenei produkció létrehozáshoz például computereket használ, mert végül is a tehetségen múlik minden. Ha valakiben ez megvan, akkor akár fémhordókon is jó zenét tud produkálni, vagy néhány kavicsdarabból is képes „bemozdító” ritmusokat kihozni. A tehetség mindig megnyilvánul függetlenül attól, hogy ki milye eszközt használ.
Mik a mostani terveid? Mikor láthatunk mifelénk?
– Április 17-én indulunk a turnéra, melynek keretén belül négy napig Szlovákiában leszünk. Mivel a felvidéki közönség nagyon szívélyes, a koncerteket évek óta profi módon szervező Eló-koncerttel pedig nagyon korrekt és jó a kapcsolatunk, turnéimba már évek óta bele tartoznak a szlovákiai fellépések is.
Oriskó Norbert, Megjelent: Ifi magazin, 2000. május