A NŐ

Amikor Diana megtért az angyalokhoz, Brúnó szembesült azzal a helyzettel, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet visszahozni, ezért jobb, ha semmit nem halogatunk. Diana hosszú éveken át a jóság és önzetlenség megtestesülését jelentette a számára. Most már a fohászaiban is tovább él, nap mint nap, ha éppen valamiért köszönetet mond az égieknek, vagy valamit kér tőlük.

Már nem keresett új utat, csak visszatekintett. A múltban volt valaki, akivel útjaik korábban már összefutottak, ám Brúnó akkor nem élt a lehetőséggel. Most érezte, hogy ő lehetett az a NŐ – így, csupa nagybetűvel – akire életében vágyott, tele értelemmel, bájjal, rejtéllyel, borzongással. Brúnó még csak nem is próbálkozott azzal, hogy az évtizedek alatt tapasztalt tanulságokra hagyatkozzon. Megkereste, és a legegyszerűbb módon elmondta neki, amit a szíve mélyén gondolt:

– Boldog lennék, ha a feleségem volnál. Mindörökre. – hangzottak el a szavak.

Álombeli időszak következett. Brúnó számára a NŐ a maga tökélyével a földi teljességet, a csodát varázsolta elő. Évekig úgy érezte, a NŐ egy személyben jelenti számára azt, aki volt Adynak Léda és Petőfinek Júlia. Mindent. A világon senkivel sem cserélt volna.

A jegygyűrű is hamarosan az ujjukra került. Oltár elé azonban már nem jutottak el. A sors olykor elképesztő forgatókönyvíró.

– Nocsak, hogy mik vannak?! – a NŐ véletlenül rábukkant Brúnó vadásznaplójára.

„Lám, az öreg vadászt lelövik!” – gondolta Brúnó.

Nem lett rögtön vége, ám az elkövetkező hónapok sorra mutatták, hogy a törés megtörtént. Elszakadt egy húr, és kiderült, egy nagyon fontos húr. Brúnó hasztalanul próbálta magyarázni, hogy a naplóba vetett dolgok a múlt, és a NŐ pedig az új élet. Az előbukkanó akadályok leküzdésére, a múlt legyőzésére Brúnó ereje kevésnek bizonyult.

Nem lett új társa, de amikor a gyermekei életében látja felbukkanni a szerelmet, a NŐ által megismert csodálatos érzésre gondol. És hálás, hogy megismerhette. „Kívánhat-e ennél többet magának az ember? Aligha. Köszönöm Istenem, köszönöm Diana. És legyen szép a NŐ további útja, ez jár neki” – szólal meg benne a hang.

Brúnó beleborzong, ha hallja a Babits-sorokat: „Mindenik embernek a lelkében dal van, / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” A NŐ volt az, aki ezt neki egykor szavalta. És ugyanakkor megosztotta vele a boldogság titkát is, mely Brúnót máig vezérli. A NŐ által megfogalmazott útmutatás egyben a napló utolsó tanulsága is:

Minden nap szükségünk van valamilyen apró csodára, amiért érdemes élni.

Oriskó Norbert

Fotó: Pallasz Athéné szobra Athénban