Beszélgetés az élet dolgairól, avagy: Alica kontra (?) Petőfi
Épp az EDDA–Ifi táborba készültem invitálni Dr. Gašpar Alicát, s gondoltam, ha már erre járok, nem szalasztom el a lehetőséget, hogy interjút készítsek a Dunaszerdahelyi és a Galántai járásoknak az egészségügyi minisztérium által minap kinevezett pszichiátriai szakértőjével. Mi legyen a téma? Szerelem már volt, öngyilkosság is, a depresszió talán megteszi…
— Depresszió?! O.K., bár nem vagyok túl lelkes, mert az előbb volt itt a Szabad Újság munkatársa, s már vele folytattam egy kétórás beszélgetést erről a témáról…
Akkor felejtsük el, vagy tegyük el későbbre.
Van alternatív javaslatod a témát illetően?
— Amikor az öngyilkosságról beszélgettünk, akkor egyebek között megkérdezted tőlem, hogy mi az élet értelme?
Erre te azt mondtad nekem, hogy az élet értelme maga az élet…
— Igen, és ma sem tudok ennél okosabbat mondani. Egyébként ez a mondás Goethétől származik…
Ennek nem örülök, mert én megszállott Petőfi-rajongó lévén nem kedvelem Goethét. Petőfi szerint Goethenek egy kavics volt a szíve helyett. S ha így van, az ilyen ember ne mondja meg, hogy mi az élet értelme. Az én életfelfogásomnak megfelel az, amit Petőfi fogalmazott meg az Apostolban: „Mi célja a világnak? Boldogság! S erre eszköz? a szabadság!”
— Akkor hadd mondjak inkább olyat, amit én fogalmaztam meg: az élet a kérdések megválaszolásának a folyamata. És nincs ellentétben az általad említett idézettel, mert csak akkor leszünk boldogok, ha önmagunk kérdéseire választ tudunk adni. A szabadság pedig azt jelentheti, hogy ebben nem ütközünk korlátokba. Tulajdonképpen állandóan kérdéseket teszünk fel önmagunknak, folyamatos válaszkeresésből áll az egész életünk. Az egészen banálisnak tűnő kérdésektől kezdve (például, hogy mit főzzek ma este vacsorára?) az egészen súlyosakig, mint például, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért is élünk?
Ez lenne az általános? Talán a filozófusok és a bölcselkedők számára igen, de úgy vélem, sok ember annyira kényelmes, hogy nem is töri magát azon, hogy azon gondolkodjon mi? –hogy? –miért? van vagy lesz. Majd megmondják a szüleim, a partnerem, vagy a barátaim, és kész…
— Ők is állandóan kérdeznek, csak a választ nem maguk fogalmazzák meg. Az erősebb egyéniségek viszont saját maguktól kérdezik meg, hogy miért élnek, mi a dolguk, mi a teendőjük? Egy állandó párbeszéd folyik önmagunkkal. Nem én találtam ki, de teljesen elfogadom azt az elméletet, hogy mindenkiben van egy kisbetűs én és egy nagybetűs ÉN. Az én én vagyok, akit most te éppen tesztelsz, vagy aki nyilvánvaló az embertársaim számára: ahogy élek, ahogy beszélek, ahogy kinézek… Az ÉN pedig az okosabb énem, a szellemem, akivel ha én félrevonulok, tulajdonképpen azzal beszélgetek. Mindkettő én vagyok, csak az ÉN sokkal többet tud, mint én… Ugye, ezt így nehéz lesz leírni…
Ó, ettől ne aggódj, én leírom, ahogy hallom, de most ugrik be, hogy volt egy ismerősöm, aki azt mondta, hogy minden áldott nap ún. önvizsgálatot végez, ami nála azt jelenti, hogy sorban végiggondolja, hogy mi történt vele aznap, hol cselekedett helyesen, hol hibázott, meg ilyesmi…
— Na látod, ez az! A mérlegelés folyamán azért általában kiderül, hogy én most akkor és akkor jó választ adtam-e az adott kérdésre vagy sem. Ez az a terület, ami tulajdonképpen határt jelent a gyógyászat és a varázslat között. Vannak dolgok, melyek megfoghatatlanok, nem bizonyíthatóak, melyeknek nem írhatom le a képletét, nem tudjuk megmagyarázni a biológiai létjogosultságát, és mégis érezzük, tudjuk, hogy léteznek. Létezik a megérzés, a telepátia, vannak álmok, melyek előrevetítik, hogy mi fog történni velünk. Vannak klienseim, akik arról számoltak be, hogy hirtelen valami megvilágosodott előttük, és néhány évre előre látták saját sorsukat, ami aztán be is teljesült. Eljöttek hozzám megkérdezni, hogy mi is történt velük? Azt kellett mondanom, hogy ez áldás és átok egyben. Áldás, mert kaptak egy szikrát, ami által megláttak bizonyos dolgokat, átok, mert tudták előre, hogy mi vár rájuk…
Szerintem akkor átok, ha rossz dolgot vetítenek elő, és ez be is keletkezik. De lehet jó is, nem? Például, ha már Petőfivel kezdtem, itt vannak a még húszéves suhanckorában írt sorai: „Anyám az álmok nem hazudnak. / Takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő-fiadnak / Anyám, soká, örökkön él.” Bár most, ha jobban belegondolok, nem vagyok biztos benne, hogy ezt jó tudni…
— Ez egyénenként változó. Nem mindenki tud bánni ezzel az ún. plusz erővel. Mindenkiben van egy isteni szikra. Képzeld úgy, mint a nap sugarait. Mindenkibe jut, de nem egyformán. Vannak kiválasztottak, akik valamilyen úton-módon ebből az energiából többet kapnak. Lehet, hogy azért, hogy segítsenek másokon. Ha ezt az energiát nem erre használják föl, hanem a maguk hasznára próbálják fordítani, vagy mások ellen, akkor elveszítik ezt a képességüket.
Az ember sorsa előre adott?
— Létünk alapkövei lerakottak, de az, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagálunk, az már tőlünk függ. Mindig van választási lehetőségünk. Mondok egy példát: történik velünk egy tragédia. Vagy átadjuk magunkat a szomorúságnak, és soha nem fogunk talpra állni, vagy megpróbálunk túljutni rajta. A csapásból erőt meríteni, és megerősödve tovább menni.
Én minden éjjel álmodom, de azokat mindig elfelejtem. Szoktam nappal is, de az inkább ábrándozás. Egy álom, amit el szeretnék élni. Van ami összejött, de van, ami még várat magára. De bízom bennük.
— Amiről te beszélsz, az a pozitív programozás. Ha valamit elvárok, koncentrálok rá, és megtörténik. Így van a rosszal is, ami sokkal jobban megmarad az emberben, ugyanis hajlamosak vagyunk a jóra nem annyira odafigyelni, mint a rosszra. Mások életében inkább a jóra figyelünk fel, magunkéban pedig a rossz marad meg. Pedig mindenkivel történnek ugyanúgy jó és rossz dolgok.
Pár nappal ezelőtt az egyik barátom azon elmélkedett, hogy vele csupa rossz dolog történik, és a legszívesebben már nem is élne. Csupán azért akar még élni, mert fel kell nevelnie a gyermekét. Mit mondanál neki?
— Vannak embertípusok, akik raktározzák magukban a rossz, fájdalmas dolgokat, akiknek valamilyen módon jót tesz, ha elmondhatják, hogy velük csupa rossz dolog történik. Biztos, hogy azt mondanám a barátodnak, hogy mindenki elsősorban önmagáért él. És addig vitatkoznék vele, míg el nem jutok vele ahhoz a ponthoz, hogy ezt ő is elhiggye. Mindenki — tehát ő is — azért született meg, mert küldetése van, sorsa, amit el kell végeznie. A gyerek természetesen része az életének, a sorsának. Tehát, ha ő saját magát nem építi föl egy olyan szintre, hogy képes legyen a gyereknek példát mutatnia, hogy ilyen egy anya, így kell viselkedni, ilyen egy ember, akkor eleve nem nevelheti jól azt a gyereket. Azt táplálhatja a gyerek fejébe, hogy én egy áldozat vagyok, aki csak azért van a földön, hogy téged felneveljelek, aztán már nem is kellek, vagy a gyermek a tudat alatt felesleges nyűgnek érezheti magát, aki csak azért van, hogy őt életben tartsa.
Mitől jöhet vissza tehát az életkedve?
— A választ önmagának kell megkeresnie. Az, ha elérjük, hogy harmonikus családunk van, jó az anyagi háttér, jó a munkánk, ez mind csak felület. Azt kell elérnünk, hogy megtudjuk, mi a dolgunk a földön, miért kellett nekem ezzel az egyénnel összejönnöm, miért kellett, hogy három gyerekem legyen, miért kellett, hogy asztalos legyek és nem orvos stb.? Csak ezek tudatában fog az ember békében, harmóniában élni önmagával. A földhözkötött vágyak beteljesülése ezt nem teremti meg. Vannak emberek, akiknek ez mind megvan, és mégis idegesek, és csodálkoznak azon, hogy vajon mi hiányzik nekik, miért nem boldogok? Az a baj, hogy nem találták meg az Énükkel való kapcsolatot.
Az élettel való elégedettség egyik alapköve talán az lehet, ha az ember megtalálja a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akikkel és akik között jól érzi magát…
— Azt hiszem, hogy ez fordítva működik. Csak akkor találjuk meg azokat az embereket, akikkel jól érezzük magunkat, ha előtte megtaláltuk a kapcsolatot önmagunkkal. Csak akkor tudunk kiépíteni olyan kapcsolatot, amely számunkra megfelelő. Egy külső kapcsolattal nem oldom meg az ÉN-emmel való kapcsolatomat. Sokan a párkapcsolattól várják a megoldást, azt hiszik, hogy attól majd más, jobb lesz az életük. S közben nem tudják, hogy milyen rengeteget várnak el attól a másik embertől. Itt történik a hiba, túl sok elvárással megyünk bele a kapcsolatba, nagyon sokat akarunk a másiktól, aztán ha a másik nem teljesíti az elvárásainkat, csalódottak, sértődöttek vagyunk. Ha valaki nagyon sok szenvedést megélt, az nagyon sokat tanult. Igazából az az ember erősödik meg, aki tanul a szenvedéseiből. Ha az élet ad egy-két pofont, tulajdonképpen még hálásak is lehetünk, mert azután feltápászkodva sokkal erősebbek vagyunk és sokkal tisztábban látjuk a dolgokat.
Előfordul olykor, hogy letörnek a problémáim. Aztán, ha este bekapcsolom a híradót, látom, hogy mennyi szörnyűség történik a világban, amelyekhez képest az én bajom elényésző apróság, s ilyenkor néha röstellem magam…
— Ezt soha ne szégyelld, mert mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. A mi problémáinkat ne viszonyítsuk máshoz, „mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb.” Minden életnek van értelme. Ha te valakinek ajándékozol egy mosolyt, vagy szeretetet áldozol valakire, akkor már érdemes volt élned.
<Nézek magam elé, erre mit mondjak? Egy perc csend, majd beszélgetőtársnőm rám mosolyog.>
Alica, neked érdemes volt élned! De komolyan, néha úgy érzem, mintha más bolygóról jöttél volna! Vagy, hogy nagyon sántítanak a szőke nős viccek…
— Nézd, rendszeresen járok a szociális intézetbe, ahol nagyon nehéz sorsú emberekkel szembesülök. Nagy tisztelettel tudok velük bánni, vagy rájuk nézni, mert az övék a legsúlyosabb sors, a legsúlyosabb karma. Ők nem tudják, hogy mennyire súlyos, de viselik. Tudom, hogy ennek is van értelme, hogy miért kellett ezt nekik megtapasztalniuk. Ez összefügg a karma törvényével, hogy kinek milyen a sorsa.
——-
A karma törvénye: A születés, halál és az újjászületés folyamatos körforgása során az egyének viselik múltbéli cselekedeteik következményeit (a karmát). A lélek állandóan újjászületik más és más testben, az pedig, hogy milyen lesz az új élete, az az egyén előző életében véghezvitt cselekedeteinek függvénye.
——-
Nos, ezek az emberek lehet, hogy az előző életükben valami nagy bűnt követtek el, és most ezért viselik ennek a súlyát. A következő életük bizonyára már nem lesz ilyen nehéz. A beszélgetésünk elején említett ÉN minden létünkben velünk van, abban a stádiumban is, amikor éppen nem öltünk testet. Ha bizonyítékot keresel erre, létezik hipnózis, vagyis az a jelenség, amit létre lehet hozni és alkalmazhatunk anélkül, hogy igazában tisztában lennénk mibenlétével. Az az állapot, amikor a tudatalattival való kommunikációról van szó. Nekem már sikerült, hogy valakit visszavezettem a gyerekkorba, a méhen belüli állapotba, majd oda, hogy még nem született meg, majd vissza a legutolsó életébe. Elmondta, hogy mikor, s hogy halt meg, milyen ember volt. De arra nincs anyagi, biológia bizonyíték, hogy ez az állapot létezik. Az, hogy a valóságban mire emlékszünk, és mire nem, az is attól függ, hogy milyen sorsot vállaltunk magunkra. Éppen annyi tudást kapunk, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy a karmánkat teljesíteni tudjuk.
Nem könnyű megemészteni. Most tele van a fejem, és bár már komikusnak tűnhet, de ismét eszembe jutott egy Petőfi-idézet, melyet két évvel a forradalom előtt írt még: „Hallhatatlan a lélek, hiszem, / De más világba nem megy át. / Csak itt lenn a földön marad. / A földön él és vándorol. / Többek közt én, emlékezem, / Rómában Cassius valék, / Helvéciában Tell Vilmos, / Párizsban Desmoulins Kamil… / Itt is leszek tán valami…”
— Mindenki VALAKI!
Könnyű lehet úgy élni, ha az ember meg van győződve ezen dolgok érvényességéről. De biztos, hogy így tanították az orvosi egyetemen? Már az elejétől fogva így gondolkodtál, vagy csak később állt be változás?
— Nem erre tanítottak az egyetemen, és akkor még én sem így láttam a dolgokat. Kellett, hogy legyen egy törés az életemben, mely következményeként fel kellett fognom, hogy nem számíthatok senki másra, csak magamra. Én is ember vagyok, nekem is vannak kínjaim, fájdalmaim, csak lehet hogy másként oldom meg őket. Azt kérdezem, hogy vajon mit üzen nekem ez a fájdalom. Ha lebetegszem, akkor valószínűleg sok fölösleges dolgot csináltam, túlhajszoltam magam. Fel kellett építenem magam egy olyan szintre, hogy elég erős legyek ahhoz, hogy meg tudjam saját magam oldani a problémáimat. Az él tévedésben, aki azt gondolja, hogy csak külső segítséggel tud kimászni a gondokból. Majd rájössz te is, hogy az élet igazán nagy döntéseiben mindig magad vagy. Az utat mindenkinek magának kell járnia. Jó lenne, ha erre minél több ember rájönne, mert akkor nem várnák annyira a külső segítséget, és nem várna rájuk annyi csalódás.
Oriskó Norbert,
Megjelent az Ifi-magazin 2000 évi szeptemberi számában
————–
Nos, ha ezek után valaki vitába szállna, vagy elbeszélgetne Alicával, nos az az EDDA–IFI-táborban remélhetőleg szeptember 2-án megteheti.