Interjú Gergely Gáborral, a 26 évvel ezelőtt asztaliteniszben világbajnoki aranyat nyert magyar trió tagjával * Megjelent: Szabad Újság, 2005. április.
„1979. április 30., Phenjan, helyi idő szerint valamikor este. Az asztalitenisz-világbajnokság döntője zajlik éppen. Egyik oldalon a legyőzhetetlennek tartott kínaiak, velük szemben pedig a magyarok. A csapat, amelytől az egész világ – leszámítva persze a kínaiakat – várja a csodát. A csarnokban 22 000 néző szorong. Az ázsiai helyszín miatt a többség természetesen a címvédőnek szurkol, ám van egy elenyésző, ámde annál lelkesebb ellenzék. Hajrá, magyarok!” – tudósított a Népsport 1979 május 2-án megjelent számában. A nagy döntőről, melyben a Gergely Gábor – Jónyer István – Klampár Tibor összetételű magyar csapat 5:1-re diadalmaskodott. Azóta sem sikerült megismételni ezt a diadalt.
Az aranycsapat egyik tagja, Gergely Gábor a múlt hét szerdáján Dunaszerdahelyen járt, ahol lapunknak exkluzív interjút adott.
Mikor volt együtt utoljára a Gergely–Jónyer– Klampár trió?
– Nem is olyan régen. Tavaly októberben volt egy 25 éves jubileumi nosztalgia-torna a Budapest Sportcsarnokban. Az egykori svéd legendás válogatott (a többszörös világ- és Európa-bajnok Johansson, Bengtsson és Appelgren) kifejezte tiszteletét azzal, hogy eljöttek hozzánk, és persze, asztalhoz is álltunk. Hosszú idő után játszottam újra, és a bicepszem bánta, de én nem bánom. Így jár az, aki nem tartja be a szabályt, hogy öregember ne ugráljon. Annak ellenére viszont, hogy ma már igazán nagyon jól el vagyok ping-pong nélkül, még mindig szinte hetente, olykor naponta is találkozunk, beszélünk mi hárman. Hiába keringett egykor olyan pletyka, hogy a világverő hármas tagjai bizony nincsenek egymással jóban, még most is együtt ünnepeljük a szülinapjainkat.
Mit csinál ma egy „26 éves” világbajnok? Figyelemmel kíséred a jelenlegi magyar asztalitenisz történéseit?
– Igen, és nem csak hobbiból, hanem foglalkozásomból adódóan is. Ugyanis már tizenöt éve sportszerkesztőként dolgozom, most már a harmadik újságnál. Nos, a magyarországi asztalitenisz nagyjából ugyanabban az állapotban van, mint az magyar állam, beleértve magyar sporthelyzetet is. Az asztaliteniszben is változtatni kell, a vezetésen és a módszerén egyaránt. A nőknél szerencsére még vannak figyelemre méltó, fantasztikus eredmények ma is, de mi lesz, ha a nagy „öregek”, Bátorfy Csilla és Tóth Kriszta abbahagyják? A férfiaknál pedig elég lehangoló a helyzet.
Köztudott, elsősorban az ázsiaiak a nagymenők a ping-pongban. Ez biológiai adottság révén van így vagy másképpen űzik ezt a sportot?
– Nézd, ők sem ping-pongütővel a kezükben születnek, verhetőek, ahogy például azt mis is annak idején igazoltuk. Tehetségek hasonló arányban bukkannak fel itt és ott is, az viszont más kérdés, hogy miképp űzik ezt a sportot? Ázsiában már az óvodában is oktatják az asztaliteniszt, én pedig már kilenc éves voltam, mikor elkezdtem. Aztán van pszichikai vetülete is a dolognak. Ha egy európai versenyző világversenyen ázsiaival kerül szembe, sokszor már előre beijed! De a legfontosabb az, hogy mennyit ping-pongozunk naponta. Ha látjuk, hogy mások jobbak, akkor többet kell! Játszani és gyakorolni kell, hittel és alázattal. Ez a lényeg, nem csak az asztaliteniszben, és nem csak a sportban.
Mennyiben voltatok ti mások, hogy jöttek az eredmények? A társadalmi rendszer „másságának” volt valami köze hozzá?
– Nem. Elég balga az az ember, aki azt mondja, hogy abban a rendszerben sportolóként semmi jót nem kapott. Ez nem igaz. Mi, akik nemzetközi szinten komoly eredményeket értünk el, a felkészüléshez mindent megkaptunk. Semmi mással nem kellett törődnünk, mint a sporttal. És értékeltük is ezt, mert tudtuk, hogy abban a rendszerből kiugrásra csak a sport és a művészet területén kínálkozik lehetőség. Szinte kirakatemberek voltunk, ránk nagyon vigyáztak, akarták a sikereinket, hogy mondhassák, ez a szocialista Magyarország eredménye. Nem hiszem, hogy jobb eredményeket érhettünk volna el, ha más a társadalmi rendszer az országban, vagy ha más országban élünk. A különbség csak ott van, ha ugyanezeket az eredményeket néhány száz kilométerrel nyugatabbra érjük el, akkor abban az országban még ma is büszkék, elkényeztetettek lennénk, és azt már inkább ne is gondoljunk, hogy ugyanazokkal az eredményekkel akkor és most mekkora különbség lenne az anyagi elismerés terén. Habár még ez utóbbi összehasonlítás is sántít valamelyest, mert most vajon melyik élvonalbeli magyar sportoló kap lakást az egyesületétől? Én például akkor kaptam.
Milyen célból érkeztél most a Csallóközbe?
– Kű Lajos, kiváló labdarúgó tavaly a kezdeményezője volt a Kárpát-medencei magyar diákbajnokságnak. Ennek keretében határon túli magyar gyerekek mérték össze futballtudásukat, és fantasztikus siker, érdeklődés kísérte az egész sorozatot. Mádl Ferenc köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével a budapesti döntőt. Nos Lajos jó barátom, beszélgetéseink során arra jutottunk, hogy e foci kedvező tapasztalatai után egy ilyen versenyt összehozunk asztaliteniszben is. Nem a foci mellett, hanem mellette. Én most tulajdonképpen ezért vagyok itt. Örömmel mondhatom, hogy a ping-pong versenyt is élénk érdeklődés övezi, minden bizonnyal a közeljövőben ennek okán újra eljövök. Egyeztetek, figyelek a határon túli magyar fiatalokra, és a végén pedig megszervezzük nekik a budapesti nagydöntőt.
Miért fontos neked a határon túli magyar asztaliteniszezők szereplése, eredményessége?
– Nem csak az asztalitenisz a fontos, hanem hogy az emberek érezzék, végre rájöjjenek, hogy olyan nem létezik, hogy anyaország. Én azt mondom, hogy itt a Kárpát-medencében magyarok vannak, és én ezt tekintve tovább semmilyen megkülönböztetésre nem vagyok hajlandó, egyáltalán nem érdekel az, hogy egy magyar a mostani hivatalos határokkal behatárolt Magyarországon lakik, vagy Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján vagy Vajdaságban. Mind valamennyien egyformán magyarok vagyunk, és összetartozunk.
Bizonyára tudod, hogy sokan vannak, akik erről másképp vélekednek. Benned mi váltotta ki ezt a meggyőződést?
– Ezt tartom természetesnek, de lehet, hogy közrejátszik ebben az is, hogy az én gyökereim Erdélyhez kötődnek. És ezek nem is távoli gyökerek, édesanyám ugyanis az erdélyi Parajdon született.
Hogyan vélekedsz a kettős állampolgárságról tartott december 5-i népszavazásról, illetve annak eredményéről?
– Egyike voltam annak a tíz magyar sportolónak, aki még a népszavazás előtt nyíltan nevét adta az „igen” szavazatokhoz. Nagy öröm volt, hogy olyan emberek között tehettem ezt mint például Balczó András világbajnok öttusázó, Kulcsár Győző olimpiai bajnok párbajtőröző, Hargitai Andris úszóvilágbajnok, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Kű Lajos futballista-legendák. Folytathatnám még a sort, de inkább megállok, nem vállalkozok a teljes lista ismertetésére, mert nem szeretném, ha véletlenül egy nevet kihagynék. Valamennyien nagyon-nagyon akarjuk, hogy megtörténjék az, amit sajnos nem szavaztak meg. Sportnyelven szólva viszont azt gondolom, hogy ez a mérkőzés még nincs lejátszva, és eljön az idő, hogy itt a Kárpát-medencében mi magyarok mind úgy érezzük, köztünk nincsenek már határok.
Oriskó Norbert, Szabad Újság
Nyitókép: Gergely Gábor és Oriskó Norbert