Az 1848. február 22-ei párizsi felkelés valóságos forradalmi hullámot indított el Európában, mely pár héttel később eljutott Magyarországra is, és megkezdődött a magyar történelem legromantikusabb, és veresége ellenére is legdicsőségesebb harca függetlensége kivívásáért. Az utóbbi másfél évben szinte minden hétre jut egy-egy megemlékezés a 150. évforduló jegyében. A fényes győzelmeket és diadalokat követően fokozatosan eljutottunk a sötét napokig is. Ezek közül augusztus 13-án emlékezünk arra, mely a legsötétebb: Világos.
Görgey Artúr feltételek nélkül megadta magát az oroszoknak, és szertefoszlott az az illúzió, hogy Európa közepén egy büszke, kicsi nép saját erejéből ki tudja vívni a szabadságát. Az elkövetkező pár hét alatt harccal vagy anélkül a többi magyar hadvezér is letette a fegyvert. A szabadság utolsó bástyája Klapka György Komároma volt, amely október 2-án esett el. Európa-szerte mindenütt megbuktak a forradalmak, a magyarok tartották magukat a legtovább. Petőfi több mint fél évvel a magyar szabadságharc leverése előtt írta híres sorait: „Európa csendes, újra csendes. Elzúgtak forradalmai… / (…) Lánc csörög minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard.“
Világos körül a helyzet paradox módon viszont még ma is sötét. Szükség volt-e rá, vagy elkerülhető lett volna? Még a történészek is egészen különböző módon ítélik meg ezt a fekete napot, melynek legnagyobb személyi vesztese mindenképpen Görgey Artúr fővezér, a magyar történelem egyik legvitatottabb alakja. Hős vagy áruló? Kiváló parancsnok volt, katonái rajongtak érte. Mindössze harmincéves volt ekkor. Nem voltak romantikus vonásai, a hűvös, megfontolt magatartás jellemezte. Amikor négy nappal a véres temesvári csatavesztést követően letette a fegyvert, rajta kívül bizonyára a többi parancsnok is tudta, hogy az angolok jóváhagyásával az osztrákok segítségére siető kétszázezer főnyi orosz sereggel megerősödött császári túlerővel szemben nincs esély. Statisztikai lehetetlenség! Görgey tisztában volt a helyzettel, és a maga sorsával is, erről tanúskodik többek között Damjanich Jánoshoz (későbbi aradi vértanúhoz) írott levele: „A történelem, a nemzet, a hadsereg, sőt talán legjobb barátaim is átkozni fognak engem… de meg vágyok arról győződve, hogy én mint hazafi minden más módon a hazát teljes pusztulásba dönteném, míg így talán megmenthetem a teljes megsemmisüléstől“. Így is lett, s ha Görgeyt az elkövetkező véres és kegyetlen megtorlások jegyében szintén kivégzik, akkor minden bizonnyal ma Magyarországon országszerte a szobraival találkozhatnák. De nem végezték ki, mivel az oroszoknak és nem az osztrákoknak (talán ezzel is bosszantva őket) adta meg magát. Az orosz fővezér védő kezei megóvták Haynau hóhéraitól, és egészen az első világháborúig élhette életét, míg 1916-ban 98 (kilencvennyolc!) éves korában elhunyt.
A korszak szellemi vezére, Kossuth Lajos szintén megúszta az akasztófát, neve viszont mindenütt fényesen csillog. Pedig a világosi fegyverletételben neki is része volt. 1849 augusztusának elején már akkora káosz volt a magyar politikai és katonai életben, hogy gyakran az is kérdéses volt, hogy ki is a fővezér. Görgey, Bem, Dembinski, Mészáros? Kossuth két nappal a fegyverletétel előtt teljhatalommal ruházta fel a vele gyakran konfliktusban álló Görgeyt, és kimenekült az országból (s Görgeyhez hasonlóan ő is nagyon hosszú életet élt — 92 évesen hunyt el Olaszországban). Az a Kossuth, aki négy hónappal korábban véghezvitte a Habsburg-ház trónfosztását, egy héttel a világosi fegyverletételt követően, önkéntes száműzetése első napjaiban mégis kemény szavakkal bírálja Görgeyt: „Én Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának hallhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki! S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn.“ A szó büntetőjogi értelmében egyértelmű, hogy nem volt igaza Kossuthnak, azaz Görgey nem tekinthető árulónak. Erkölcsi szempontból viszont sokan úgy vélik, hogy jogosak Kossuth szavai. Főleg, ha a későbbi véres megtorlásokra gondolunk.
„Mohácson meleg volt, Világoson sötét“ — cseng ismerősen a közkedvelt blues-nótából. A korszak főszereplői abban a meggyőződésükben cselekedtek, hogy a magyar nemzet számára a lehető legjobb lehetőséget választották. És bár a szabadságharc elbukott, megerősödött a magyar nemzeti öntudat.
Oriskó Norbert, Megjelent az Ifi magazin 1999. augusztusi számában