Kép: Dolník Erzsébet, ballagása – az utolsó magyar osztály a lévai óvónőképzőben
Dolník Erzsébettel, az MKP parlamenti képviselője és oktatásügyi szakértője nagyon készségesen állt az IFI interjúja elébe. Pedig éppen délben toppantam be a parlament épületébe, a képviselők már ebédelni indultak. Mikor Erzsébetnek szóltam, hogy én kivárom, fejét rázva legyintett. Az igazat megvallva ezen nem is csodálkoztam túlságosan, mert emlékszem még arra az időre, mikor a rendszeres napi ebédje egy joghurt volt…
Elizabeth, Alžbeta, Erzsébet
Nem fura dolog, hogy Ön, mint Ausztria szülötte, most egy idegen ország parlamenti képviselője?
— Hohó, ez nem egészen így van! Úgy vagyok én is ezzel, mint azok a „nagy világutazók”, akik szinte ki sem mozdultak a falujukból, mégis 4—5 országban éltek. Én ugyanis itt, Pozsonyban születtem, pontosabban Ligetfalu azon részén, melyet akkor Engerau-nak neveztek. Ez abban az időben volt, mikor Németország már lerohanta Ausztriát, Ligetfalu pedig Ausztriához tartozott. Így a keresztlevelem is németül, mint Elisabeth lett kiállítva. Amikor csehszlovák állampolgárrá váltam, minden kérdés nélkül Alžbeta lettem. Később, mikor magyarosítani akartam a nevemet, elég sok gondom volt. Elisabeth lehettem volna fizetés nélkül is, de az Erzsébetnek „megvolt az ára”.
Korán megérezte a pofonok ízét
Ám ezelőtt még mindenképpen volt egy gyermekkor…
— Fél éves koromban, a háború alatt kerültem Lévára. Édesapám még magyar katonaként került a frontra. Amikor iskolaköteles lettem, még nem voltak magyar iskolák, így szlovák iskolába kezdtem járni. Az osztály 99%-a nem beszélt szlovákul, a tanító néni pedig egy kukkot sem tudott magyarul. Nagyon kedves hölgy volt (és ma is az), mi tőle tanultunk szlovákul, ő pedig tőlünk magyarul. Az igazgató viszont nagyon keményen lépett fel velünk szemben. Volt, hogy a folyosón térdeltünk, mivel meghallotta, hogy egymás között magyarul beszéltünk. És ami igazán megdöbbentő, s gyermek ésszel még felfoghatatlan volt számomra, az az volt, hogy a hittant oktató rendkívül nacionalista katolikus pap arra a kérdésemre, hogy én miért kaptam kettest, azt felelte, hogy egy magyar gyerek nem kaphat egyest hittanból! Tehát már gyermekkoromban hozzá kellett szokom a pofonokhoz, ez pedig bizonyos dacot és ellenállást produkált.
Ennek köszönhető, hogy ön oly választékosan és tisztán beszéli a szlovák nyelvet? Ha jól emlékszem, még a parlamentben is megjegyezték ezt.
— Ivan Gašparovič volt az, aki megköszönte, hogy hogyan beszélem a szlovák nyelvet. Ez viszont nem a szlovák iskola következménye. Volt idő, mikor pedagógusként szlovákul tanítottam, és rengeteget olvastam szlovákul és csehül is. A nyelvekkel különben sem voltak gondjaim, viszonylag gyorsan tanultam meg németül is elfogadható szinten beszélni.Gyermekkorom a jogfosztottság időszakába esik, a rokonaim nagy részét kitelepítették, mi is csak hajszál híján úsztuk meg. Szüleim nem voltak hajlandóak a reszlovakizálásra, már mi is megkaptuk az ún. „fehér cédulát”. Magyarországra kerültünk volna, már be voltunk pakolva. Reggel indultunk volna Magyarországra, ám a előtte való éjszaka jött a hír, hogy leállították a kitelepítést.
Lázadó ifjúság
Negyedikes voltam, mikor megnyíltak a magyar nyelvű iskolák, azonnal átléptem. Az alapiskola után a komáromi gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Itt fogalmazódott meg bennem az identitástudat. Ha kellett, sztrájkoltunk! 1956-ban például nem voltunk hajlandók aláírni azt a felhívást, hogy elítéljük a magyarországi diákokat. Ennek az iskolának volt egy sajátos szellemisége, mely akkora hatással volt rám, hogy a későbbiekben gyermekeim is ide jártak. Rendkívüli osztályfőnököm volt, számára nem fejeződött be a tanítás az órák befejeztével, késő estig képes volt velünk beszélgetni. A szüleim mellett ő indított el a magyarság vállalásának útján, és ő szerettette meg velem a történelmet és az irodalmat.
Annyira, hogy végül is matematika–fizika szakos tanár lett Önből?Hát igen, és igaz, hogy ma is a legtöbben úgy hiszik, hogy magyar—történelem vagy magyar—szlovák szakos tanár vagyok. A gimnáziumban egy rendkívül szigorú matematikatanárom volt. Azt mondták, hogy nála nem lehet egyest kapni. Példaképként néztem rá, magyarságát is büszkén vallotta. „Csakazértis”! — én megmutatom neki, bár eredetileg vegyész szerettem volna lenni. Miután megszereztem a diplomát, rögtön jelentkeztem nála, hogy már én is matematikatanár vagyok.
A Csemadok-munkát nagyon komolyan vettem, pár év múlva vezetőségi tag lettem Léván. A lakásom gyakran mint ellenzéki-koordinációs főhadiszállás működött. Duraynak is küldtünk anyagokat, csak jóval később tudta meg, hogy tőlünk származnak. A pártbizottságokról állandóan zaklattak. Nagyszerű emberekkel működtem együtt, Csáky Pálra, miután leszerelt a katonaságtól, azonnal lecsaptunk. Én lettem az elnök, ő az alelnök, Zoller Mihály barátunk pedig a titkár. Fantasztikus együttműködés volt köztünk, megtiszteltek bennünket a „nagy hármas” elnevezéssel, és ez még annak ellenére is működött, hogy a későbbiekben mind a hárman más párthoz köteleztük el magunkat (Dolník E. — Együttélés, Csáky P. — MKDM, Zoller M. — MPP, szerk. megj.) Sőt, mindhárman pártalelnökök lettünk.
Ma pedig már az egyesülésből létrejött párt parlamenti képviselője. De nem csak politika van a világon. Mi az, ami el el tudja vonni tőle a figyelmét, és visszahozni a „normális” világba?
— Most elsősorban a négy unokám, aztán a költészet és a zene. A költők közül elsősorban Ady, a zenében pedig a klasszikus és a népzenét szeretem. Egyébként saját magam is szívesen hímzek, egyik nagy kedvencen az erdélyi írásos hímzés. A lakásom tele van népművészeti tárgyakkal. Amivel pedig ki lehetne üldözni a világból, az a magyar nóta és az operett…
… és a dohányfüst — ahogy azt közös munkahelyen letöltött éveink alatt tapasztaltam. Pedig úgy mondták, hogy egy időben Ön is cigizett…
— Igen, de mikor tudatosult bennem a függőség, keményen elhatároztam, hogy vége. Sok mindent el tudok viselni, de azt nem, hogy nekem valaki vagy valami parancsolgasson. Ma már megrögzött antidohányos vagyok. Duka Zólyomi Árpád viszont nem az, és miután több évig egy irodában voltunk, egy hosszú, csendes háborút vívtunk egymással. Ha ő telefüstölte a termet, én nyitogattam az ablakokat, ő viszont eléggé fázós alkat…
Itt a fényképek között van egy igencsak mozgalmas felvétel is….
— Ja igen, a sportról eddig nem szóltam, bár jelentős szerepet játszott az életemben. Imádtam például kismotorozni, de a ping-pong volt az igazi. Versenyszinten űztem. A mai második ligának megfelelő osztályban játszottunk, járási bajnok is voltam. Ennek egyik kuriózuma az volt, hogy akkor már a hetedik hónapban voltam, tehát jókora pocakkal…
Ejha, kár, hogy ez nem az akkori kép. De térjünk vissza a mába! Mi a helyzet az iskolaügyben, elsősorban most a magyar iskolákra gondolok.
— Néhány siker ellenére — mint például a kétnyelvű bizonyítványok kiadása —, elégedettségről szó sem lehet. Ennek viszont gazdasági okai is vannak. Rendkívül fontos a felsőoktatási szintű Magyar Kar létrehozása. Ez a kormányprogramban is szerepel, méghozzá prioritásként. Itt ütni kell a vasat. Ennek nem teljesítése ok lehet arra is, hogy fontolóra vegyük a kormánykoalícióban való működésünket.
Az iskolákba viszont diákok kellenek. Ezzel hogyan állnak a magyar iskolák?
A populációs hullámvölgy most érte el a középiskolákat. Ám csupán ezzel nem lehet megmagyarázni azt, ha kevés a magyar iskolákban a tanulók száma. Sok szülő gazdasági és szociális okok miatt küldi szlovák iskolába a gyermekét. Továbbá nem egyenletes a magyar középiskolák hálózata. Ezen mindenképpen javítani kell. Ez nem jelenti okvetlenül azt, hogy növelni kell a számukat, hanem úgy kellene a területi elhelyezkedésüket módosítani, hogy a diákoknak lehetőleg a járásukon belül legyen lehetőségük a megfelelő iskolába járni. És van egy harmadik ok is, a kényelem és nemtörődömség. Vagy amikor azt híresztelik, hogy csak szlovák iskolából kikerülve tud érvényesülni az ember.
És lehet, hogy most egyesek akár meg is köveztetnének érte, de ebben az esetben a szülőket az önfeladás bűnrészességével vádolom. A konkrét példák és adatok pedig egyértelműen igazolják, hogy azok a magyar diákok, akik magyar iskolába jártak, jobb eredményeket érnek el a jövőben, mint azok a magyar társaik, akik szlovák iskolában tanultak. Az Egyesült Államokban már domináns az a nézet, hogy egészséges felnőtt abból a gyermekből válik, aki nem veszítette el a gyökereit.
Oriskó Norbert