A nemzeti lobogó

Van-e helye nemzeti zászlóknak klubmeccseken? – teszi fel a kérdést az egyik kétnyelvű (magyar-szlovák), a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma által támogatott portál, és az olvasói válasz szerint igenis van.

Nem kétséges, hogy ez a gyermeteg kérdés (amely hasonló kaliberű, mint hogy pl. Wass Albertet megilleti-e emlékmű legnagyobb íróink szoborparkjában?) azon DAC-szurkolókra vonatkozóan született, akik nem „röstellik” a magyar nemzeti lobogót a dunaszerdahelyi mérkőzésekre kivinni. Szerencsére, miután a dunaszerdahelyi drukkerek a nagyszombatiak elleni mérkőzés után megkapták a magukét – főleg a Szlovák Nemzeti Párt „alvezérétől”, Anna Belusovától, aki legszívesebben betiltaná a dunaszerdahelyi stadiont – , ez nem szegte kedvüket, és Pozsonyban is megjelent a piros-fehér-zöld trikolór, zúgott a „Ria-ria-Hungária” és szólt a magyar Himnusz is.

A DAC törzsszurkolói valószínűleg nem tudatosan, de érettebb álláspontot képviselnek a közélet számos ún. elitcsoportjába tartozóktól. Habár minden bizonnyal távol áll tőlük még a szándék is, hogy politikusokkal kerüljenek párhuzamba. Nekik a zsigereikben van, amit sajnos egyre inkább halványodik, kiveszik a szlovákiai magyarságot hivatott képviselőkből: a nemzeti lobogó egyben a nemzet szimbóluma is, akárcsak a Himnusz. És Dunaszerdahely túlnyomó többsége pedig – hál’ istennek – még a magyar nemzethez tartozik. Akik megkérdőjelezik a nemzeti lobogó jogosságát a dunaszerdahelyi mérkőzéseken (sajnos, nem csak szlovákok ezek), tulajdonképpen nem tudnak lépést tartani a jelennel, az államhatárokat lebontó európai integrációval, és még mindig a határokkal elválasztott régiókban élnek. De a múlthoz, a gyökereinkhez való kapcsolódásuk is halovány, hiszen nemtetszésükkel, fejcsóválásukkal az igazságtalan trianoni határokat húzzák alá. Mert mi más egyéb köti Dunaszerdahelyet például Szlovákiához, mint Trianon?!

Természetesen nem csak a határon túli magyarok között találkozunk ilyen megnyilvánulásokkal. A közelmúltban az egyik magyarországi liberális portálon nehezményezték, hogy az új szereposztású István, a király Rékája, Herczeg Flóra fellépést vállalt el a Magyar Szigeten. Ott, ahol rendszeresen dalol a magyarság összetartozását évtizedek óta hirdető Kormorán és Beatrice, vagy ahol az idén a Szkítia is emlékeztetett rá: „Magyarország határai mindig addig fognak nyúlni, míg igaz magyar lelkek könnye Trianon miatt fog hullni.”

A jelenlegi helyzet olyan, hogy az egyik oldalon állnak a posztkommunisták (értem ez alatt azokat, akik még 1968 után is úgy látták, hogy számukra vonzó a kommunista párt, és ezért be is léptek oda), a másikon az új generáció. Szerencsére nem kétséges, az idő ez utóbbiaknak dolgozik.

Oriskó Norbert – Felvidék Ma, 2008. augusztus 4.