A Magyar Koalíció Pártja 10 éves fennállása alkalmából egy kisfilm is készült, melyhez Dózsa László színművész adta a hangját. A stúdiómunkálatok az Újpesti Színházban folytak, ahol egy rövid beszélgetést is rögzítettünk Dózsa Lászlóval.
A közelmúltban jelent meg a Bohóc vérben és vasban című könyved. Rólad tudni, hogy részt vettél az 1956-os harcokban, amelyek után szintén vérben és vasban hevertél a földön. Nem kell hozzá nagy képzeleterő, hogy párhuzamot keressünk könyved bohóca és a te sorsod alakulása között.
– A képen tulajdonképpen én vagyok beöltözve bohócnak, de a könyvemnek egy fejezete egy fantasztikus, egy csodálatos komédiásról szól. Kijött a színpadra, előbb mulattatta a nézőket, majd elénekelt egy dalt, és azt hallván mindenki sírt. Majd újra nevetés, és megint könnyezés… Ez a lényege a komédiás nagyságának. És miközben ezt csinálta, pamfletet csinált a rendszerből, főleg Rákosiból. Ezért a hatalom gyűlölte őt, de az volt a gondjuk, hogy ha a bohóc az előadás után levette sminkjeit, és nem lehetett tudni, hogy civilben ki ő. Ezért előadás közben teperték le, és megbilincselve, vérbe fagyva vitték el a porondról. Számomra, mint gyereknek, ez azt jelentette, hogy a szabadságot tiporták el, ez pedig már akkor meggyűlöltette velem a kommunizmust.
Innen vezetett az út az 1956-os utcai harcokhoz?
– Ez természetesen később elvezetett az 1956-os eseményekhez is. Az első szóra elmentem az akkori divatcsarnokhoz harcolni. Amikor november 4-én visszajöttek az oroszok, még majdnem két napig tudtuk magunkat tartani, de végül is meg kellett adnunk magunkat. A Rákóczi-mozi elé állítottak bennünket. Előbb az hittük, hogy hadifoglyok leszünk, nem tudtuk, hogy ilyen nincs az utcai harcoknál. A falhoz állítottak minkét és géppisztolyokból sortüzet eresztettek ránk. Nekem a nyakamat találta el az egyik golyó. Talán harmincan lehettünk, majdnem mindenki meghalt. Én onnan kórházba kerültem, de ott sem volt menekvés. A pufajkások ugyanis a kórházakban is keresték a forradalmárokat. Engem is elvittek egy rabkórházba. Itt teljesen szétrugdosták a fejemet. A jegyzőkönyvbe beírták, hogy nem vallott, másnapi dátummal pedig, hogy eltemetve. Ez annyit jelentett, hogy bedobtak egy közös sírba. Szerencsém volt, az egyik sírásó észrevette, hogy még élek és kihúztak a sírból. Majdnem két évig tartott, míg felépültem. Egy élő halott szól hozzád, barátom!
Már akkor tudtad, hogy színész leszel?
– Persze, én ezt mindig tudtam. A népligeti komédiásvilágba születtem, ami egy fantasztikus dolog volt. Ma ezt már nehéz szavakkal elmondani, de azok az emberek, akik annak idején kijártak a népligetbe, pontosan tudják, hogy milyen az igazi komédiásvilág. Átcsibészkedtem ezt az időszakot. A főiskolára is véletlenül kerültem be, mert érettségim nem volt. De az 56-os múltam kísért. Ezt a színházi világ is tudja, a mai napig nincs egy Jászai-díjam sem.
Nem fáj ez az egyfajta mellőzés?
– De fáj. Hazudnék és fariezus lennék, ha azt mondanám, hogy ez nem esik rosszul. De hát a színházi rendszerben is egy erő nomenklatúra működik. Ugyanazok, akik már 50 évvel ezelőtt is színházi életet vezettek, és ők gyakran egymás között osztják szét a díjakat. Aki ebbe a brancsba nem tartozik belé, annak nagyon nehéz a kitörés. Újpestre költöztem, és itt adtak lehetőséget. Mint főrendező dolgozom itt. Harsányi Gábor barátommal elég sikeres előadásokat rendezgetünk. Legutóbbi munkánk a Napsugár fiúk, melyben a Gabi fantasztikus alakítást nyújtott, mind a szakma, mind a kritika nagyon elismerően szólt erről a darabról. Szeretek itt lenni, nem érzem magam mellőzöttnek. Míg a nagy pesti „kőszínházak” egyre mélyebbre süllyednek, mert nívó alatti szörnyűségeket is játszanak, addig itt színvonalas előadások vannak. Nem túl népszerű ilyet mondani, de a közönségnek fel kell nyitni a szemét. Gyakran hallani, hogy ma már nincs igény a színvonalra, de én azt mondom, nem igaz. Annak idején, amikor a Madách színházban csodálatos Csehov-, Gorkij- vagy Shakespeare-darabokat játszottunk, akkor is telt házak előtt zajlottak az előadások.
A mai fiatalok érvényesülési lehetősége kisebb vagy nagyobb lett?
– Rengeteg tehetséges fiatal van, de nehéz helyzetben vannak. Ha kihívják őket egy rossz reklámra, a szegények már örülnek annak is, hiszen pénzt és ismertséget jelent nekik. De ez azért nem az igazi! Nekem az, ha megismernek úgy, hogy „ott egy színész”, az semmit nem jelent. De ha azt hallom például, hogy „Dózsa László a Nyolcvan huszárban milyen szépeket mondott a magyarságról az eszémkről”, nos az már egy más dolog.
Miért vállaltad el első szóra, hogy egy határon túli magyar kisfilmben közreműködj? Érzel valami kötődést a trianoni határokkal elszakítottak iránt?
– Az édesapám Dózsa Kornél csikszeredai, azt hiszem, hogy ez mindent elmond. Nekem is ott van a szívem másik fele, és iszonyúan fájt, amikor az ország szörnyű megosztottsága közepette leszavazták a kettős állampolgárságot. Utoljára 1957-ben éreztem ezt a szörnyűséget, amikor a Hősök terén azt láttam, hogy félmillió ember élteti a Kádár Jánost.
Úgy tűnik, a rendszerváltozás nem azt hozta, amire vágytál?
– Nem. Nem csak én, hanem sok-sok millió ember nem azt kapta. Az emberek be lettek csapva. Mit szeressünk ezen. Az egészben az a legborzasztóbb, hogy tehetségtelen emberek juttatták ide az országot. Néha metróval utazom, és azt látom, hogy az emberek magukba roskadva ülnek és iszonyatos depresszióban vannak. Hát olyan sok szépet nem tudok mondani. Attól félek, hogy sok-sok generáció fog még felnőni, míg javul a helyzet. Szörnyű dolgok voltak. Ez a megosztottság kísértetiesen végigkíséri a magyar nemzetet. És itt jutnak eszembe az általam nagyon tisztelt Széchenyinek a szavai, miszerint „az a nép, amely megválaszt egy olyan kormányt, melyről később kiderül, hogy azt csak silány fickók alkotják, és nem zavarja el őket, akkor megérdemli a sorsát.”
Mondhatnánk ezt 2008 májusában is?
– Abszolút.
Készítették: Lőrincz Tamás és Oriskó Norbert, megjelent a Szabad Újságban, 2008. május 7-én