Sztevánovity Zorán. őrzi a múltat, de nem csak abból él, mindig képes megújulni, újat mondani. Koncertturnéi alkalmával évente eljön a Felvidékre is. Most is erre készül, az Eló-Koncert rendezésében október 8-án Dunaszerdahelyen, egy nappal később pedig Komáromban lesz Zorán-koncert. A Kossuth-díjas művésszel egy budapesti presszóban beszélgettünk, egy-egy kávé elfogyasztása mellett.
Azt nézve, hogy koncertturnéi állomásai közé szinte minden évben felvesz egy-két felvidéki várost is, azt sejteti, hogy szívesen koncertezik nálunk…
– Ez abszolút így van. A határon túl, még ha az csak öt kilométerre van is az országhatártól, más a fogadtatás, mint a határon innen. Ez ugyanúgy elmondható a délvidéki vagy az erdélyi fellépésekről is, mint a felvidékiekről. Gyakran meghatódom attól a szeretetteljes fogadtatástól, amelyben részesítenek.
Ön szerb származású, de vajon Szerbiában tudják egyáltalán, hogy ön mekkora művész Magyarországon?
– Szerbia magyarok által lakott részeit leszámítva nem tudják. De nem is nagyon van miért tudniuk. Én legalábbis például Belgrádot járva nem találkoztam olyan helybeli lakossal, aki ne tőlem tudta volna meg, hogy én mit is csinálok.
Mennyire kötődik szerb gyökereihez?
– Százszázalékos szerbnek és százszázalékos magyarnak tartom magamat. Soha sem titkoltam származásomat, de ugyanakkor Magyarország az az ország, ahol szinte az egész életemet élem, ahol érvényesültem, ahol családom, barátaim vannak. De az ember genetikailag is érez bizonyos kötődést a szülőföldjéhez, amit akkor sem tudna elfelejteni, ha akarná, de én nem is akarom.
Szokott szerbül énekelni is?
– Már volt rá példa. Sőt, az első szóló-albumaim megjelenése idejében még arra is gondoltunk, hogy dalaink közül néhányat szerb nyelvre fordítsunk, de érdekes módon azok hangulata, gondolatisága mégsem tudott úgy megjelenni, mint magyarul. De nagyon szeretem a szerb népzenét is, és egyáltalán a szláv zenét is. Az a vonzó bennük, hogy szólamos zenék, azaz, ha valaki egy társaságban elkezd énekelni, akkor egy pillanat múlva másvalaki rákapcsolódik egy második szólammal. Lehet, hogy ezért is van a zenekaromban mindig vokál…
Ismer valakit a mai felvidéki magyar könnyűzene képviselői közül?
– Nem igazán, a Ghymes együttest már hallottam, de most nem is tudnék mást említeni. Érdekes, hogy gyakran a két-három országra távolabbi régiók zenészeit jobban ismerjük, mint azokat, akik a szomszédban élnek. De ennek talán az is az oka, hogy túlságosan angolszász-centrikusokká váltunk.
Magyarország ma már az Európai Unió tagja, és ugyanott vannak az erdélyi, illetve a felvidéki magyarok is. Várja, hogy Szerbia is EU-taggá váljon?
– Nagyon várom. Szerintem kevés nép szenvedte meg annyira a Balkán közelében zajló világpolitikai sakkozásokat, mint a szerb. Leggyakrabban a fejük felett zajlottak az események, a nagyhatalmak kénye-kedvének, döntéseinek voltak kitéve, de ez sok szempontból Magyarországra is érvényes. Ettől egy nép görcsössé is válhat, úgy érezheti, hogy az egész világ ellene van, aminek következtében egy sor irracionális döntést hozhatnak. Szerintem Szerbia EU-hoz való csatlakozása sokat segíthetne azon, hogy végre a jövővel foglalkozhassanak.
Lassan két évtizede, hogy a határok átjárhatósága lényegesen szabadabb lett. Ez mit hozott az ön számára?
– Mint magánember, természetesen örültem neki. Mint zenésznek, több társammal együtt, voltak eleinte aggályaim, hogy a megváltozott világban már kevesebb lehetőségünk lesz megszólalni. Nem csak amiatt, hogy ma már állandó jelleggel lépnek fel nálunk a világsztárok, hanem a nyitottá vált világ miatt a szavakba és sorok közé rejtett üzenetekre talán már nem lesz annyira szükség, mint korábban. De az idő megmutatta, hogy ez a félelem alaptalan volt, ma is nagyon sok dolog van, amiről szólni lehet és kell is. Az én esetemben pedig ez még inkább érvényes, mivel teljesen szövegcentrikus zenét adok elő, így a külföldi előadók – legalábbis ebből a szempontból – nem jelentenek komoly konkurenciát, ugyanakkor, éppen emiatt, én sem tehetem meg, hogy – bár a határok nyitottak – például Párizst próbáljam meghódítani.
Ha az ember az ön internetes honlapját böngészi (www.zoran.hu), rögvest megállapíthatja, hogy lépést tart a korral. Szinte az egész Zorán-életmű megtalálható rajta, rengeteg szöveg, dokumentum és zene. És emellett igényes és rendszeresen frissített is…
– Köszönöm az elismerést, tolmácsolni fogom honlapom szerkesztőinek. A vonzódásom a technikai világhoz nem új keletű, anno én is műszaki egyetemre jártam. A zenészek között az elsők között voltam, akik saját honlappal jelentkeztek, és szinte minden generációjú számítógéppel megismerkedtem.
Idejövet az interneten próbáltam keresni legalább egy olyan újságcikket, amely negatív színben viszonyul vagy önhöz, vagy valamelyik dalához, koncertjéhez. Nem sikerült, úgy tűnik, mintha mindenki szeretné önt. Valóban így van ez?
– A sajtóból általában csak pozitív dolgok jutnak el hozzám is, de ettől még nem hiszem, hogy mindenki így is vélekedik rólam.
Tavaly 65 évesen Kossuth-díjjal tüntették ki. Milyen érzéssel vette át a díjat?
– A díj azt jelentette számomra, amiért adták: egy elismerés nem csak nekem, hanem a társaim felé is. A dalaim mögött évtizedek óta ott vannak a szerzők, a zenésztársak, nélkülük ez nem ment volna. Mindig is úgy gondoltam, hogy az amit csinálok, egy abszolút csapatprodukció. Természetesen örülök az elismeréseknek, de elég gyorsan át is „lépek” felettük, azaz, azoktól még nem nézek másként a világra, és azt sem várom, hogy a világ másképpen nézzen rám.
Magyarországon számos művészt „becserkészett” a politika. Vannak, akik pártrendezvényeken lépnek fel. Meg amúgy is divat itt a jobboldalra vagy baloldaldalra való besorolás. Önről ez sem mondható el…
– A rendszerváltozást követően az éppen kialakulófélben lévő politikai életben megjelent egy olyan taktika, hogy pártok igyekeztek neves művészeket megnyerni maguknak, kampányfellépésekre, de akár képviselő-jelölti tisztségekre is. De fordítva is működött a dolog, néhány addig kevésbé ismert arc ezt próbálta kihasználni, hogy nagyobb népszerűségre tegyen szert. Alapjában véve nem ítélem el ezt, úgy hiszem, az erkölcsi felelősségtudat is azt kívánja, ha az ember valamit kritizál, ne csak kívülről bíráljon, hanem, ha tud, tegyen ellene is valamit. Azaz, ha alkalom adódik rá, ne csak a szája járjon, hanem cselekedjen is. Hozzám is fordultak politikus ismerőseim, sokat gondolkodtam is ezen, végül úgy döntöttem, nem vállalok ilyen szerepet, és ma már egyre erősebb bennem a tudat, hogy helyesen tettem. Figyelem a körülöttem alakuló világot, és határozott véleményem van a politikai-társadalmi történésekről is. Sőt, baráti társaságban gyakran politizálunk is. De politikai nézeteimmel mégsem lépek a nyilvánosság elé. Miért? Mert belegondoltam abba, hogy mindazok a dalok, amiket énekelek vagy énekeltem, egészen más színezetet kapnának, ha ezt megtenném. Akár jobbról, akár balról néznénk, illetve hallgatnánk azokat. Én pedig elsősorban egy gitáros-énekes vagyok, ezért védem a dalaimat a politikai hatásoktól. Szeretném, hogy ugyanúgy lehessen őket hallgatni, mint korábban, ezért kiszálltam mindenféle politikai megnyilvánulásból.
Dalai elsősorban érzelmekről szólnak. Az ember, legyen bármilyen hangulatban, szinte mindig talál egy ahhoz illő Zorán-dalt. Akár a szerelem dicsőítésének is tekinthetnénk a dalait. Ezt legújabb lemezén teljesen egyértelműen kimondja: „Nem lehet más úr felettem, csak a szerelem”. Így is van ez a valóságban?
– Ez egy vágy is egyben. Legalábbis törekszem arra, hogy így legyen. A szerelem fogalomköre persze bővíthető a baráti kapcsolatokra is. A lényeg az, hogy társaink legyenek az életben. Egyszerűen arról van szó, hogy ne legyünk magányos farkasok. Néha küzdünk ellene, mégsem sikerül. Pont ez a rohanó élet idegeníti el egymástól az embereket, nehezíti meg a dolgainkat. Sokszor azt hazudjuk magunknak, hogy lehet érzelmek nélkül is élni, de végső soron nem így van. Erre mindenki ráérez előbb-utóbb, hiába van a hajtás az életkörülményeink minél jobbá tétele érdekében, ha nincs kivel örülnünk, azaz, ha az érzelmi életünk nincs rendben, akkor megette a fene az egészet.
Tíz évvel ezelőtt, mikor elveszítette feleségét, sokan aggódtak önért. Mára tudjuk, nem roppan össze, ismét van társa. A szerelemben szerencsésnek érzi magát?
– Nagyon nehéz időszak volt az, és valóban számtalan példa van arra, hogy egy ilyen tragédiába belerokkan az ember. Én mindig lekopogom, ha szerencséről van szó. Szerencsém volt, hogy ott volt mellettem a lányom, akivel hoszszú ideig kettesben voltunk. Nagyon sokat segített nekem. És szerencsém volt abban is, hogy sikerült találkoznom olyan valakivel is, akivel nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra, és nagyon komoly támaszt jelent nekem abban, hogy egy kiegyensúlyozott, szeretetteljes, normális életet tudhassak élni.
Hívő ember ön?
– Igen, de ezalatt nem a templomba járást értem. Hiszek egy felsőbb hatalomban, amely e gyarló világ felett áll. Nekünk nem is az a dolgunk, hogy erről a hatalomról sokat tudjunk, vagy azt fürkésszük, hanem hogy higgyük: értelme van a világnak, és annak is, hogy abban jót cselekedjünk.
Zenészként a mai világban könnyebb vagy nehezebb érvényesülni, mint három-négy évtizeddel ezelőtt? Gondolok itt elsősorban arra, hogy az ön karrierjének kezdetén a közönség döntött arról, ki legyen a sztár, ma pedig inkább a menedzserek…
– Borzasztóan összetett dolog ez. Nehezebb is meg könnyebb is. Most rettenetesen nagy a konkurencia. Iszonyú mennyiségű zenekar, énekes jelenik meg. Bombázzák a közönséget újabb és újabb tehetségekkel. Úgy van, amire ön is utalt, rettenetesen sok a manipuláció, a PR-tevékenységnek óriási a szerepe. Tényleg sztárt lehet csinálni lassan bárkiből. A mi kezdeti éveinkben egy lemezcég volt, egy rendezőiroda, nagyon sok tehetség érvényesülése azon dőlt el, hogy az egyetlen hanglemezgyár igazgatója számára szimpatikus-e. Ma viszont több a lehetőség, ha egyik helyen kudarcot vall az ember, egy másik helyen teljes siker várhatja. Nem gond ma már a lemezkészítés sem, számítógéppel azt akár egymaga elkészítheti az embert, ha nem is a legjobb minőségűt, de legalább egy demót, amivel aztán kopogtathat az ember. Más a világ, mások a lehetőségek, igyekeznünk kell ezek között is a jót megtalálnunk. Én például nagyon örülök annak, hogy feltámadt a jazz, pedig volt, hogy sokan temették, ma pedig kiváló teltházas jazzklubok vannak. Nagy a választék, nyitottabb a közönség, ennek is tulajdonítom, hogy az én koncertjeimre is sok fiatal jön el. Olyanok, akik még nem is éltek akkor, amikor a dalok egy része született. Összegezve, bár úgy érzem, hogy ismét szerencsés vagyok abban, hogy nem most, hanem még akkor kezdtem, de elméleti lehetőségként azt mondom, bátran elkezdeném a zenészpályát ma is.
Van két fiam, akik naponta nyúzzák a gitárt, és nem bánnák, ha majd abból tudnának megélni. Mit tanácsol nekik egy olyan ember, akinek ez sikerült?
– Gitározzanak persze jól, de ne csak a technikai tudásra helyezzék a hangsúlyt. A zenésznek a hangszer csak egy eszköz arra, hogy a saját magában rejlő zenei világot meg tudja jeleníteni. Ne csak „legitározzák” a példaképeket, hanem valamit saját magukból is tegyenek hozzá. A lényeg a gondolatokban van.
Oriskó Norbert, Szabad Újság
* * *
Zorán a hatvanas-hetvenes évek magyar könnyűzenei életében a „szenthármasságnak” tartott Illés-Metró-Omega együttesek közül a középsőnek volt a vezéregyénisége. Az olyan „Metró-nóták” mint a Gyémánt és arany vagy a Kócos kis ördögök voltunk – negyven év elmúltával – ma is slágernek számítanak. Harminc éve jelent meg az első önálló szólóalbuma – rajta a legendás Apám hitte című dallal –, a tavaly megjelent Közös szavakból című lemeze immár tizenharmadik ebben a sorban (a további öt válogatásalbum mellett).
(Fotók: www.zoran.hu)
(Megjelent: Szabad Újság, 2007, szeptember)