Wittner Mária a forradalom előtt gépírónőként dolgozott. Az 1956-os forradalom eseményeiben az első naptól részt vett. A rádió ostroma közben csatlakozott a harcoló felkelőkhöz. A Corvin közben és a Vajdahunyad utcában fegyverrel harcolt. A november 4-i szovjet támadás során az Üllői úton repeszektől megsebesült, és kórházba került. Sikerült Ausztriába szöknie, de pár hét után hazajött, és segédmunásként tartotta fenn magát. 1957. július 16-án letartóztatták, és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 20 éves korában első fokon halálra ítélték. 200 napot ült a halálos zárkában. Ítéletét a másodfokú tárgyaláson életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1970. március 25-én szabadult nemzetközi nyomásra. 1991-ben a Magyar Köztársaság Nagykeresztjével tüntették ki. A 2006-os országgyűlési választásokon a Fidesz országos listáján parlamenti mandátumot szerzett. Az Országgyűlés foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának tagja.
Gondolom, más ünnepséget várt az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulóján, mint ami 2006. október 23-án Budapesten zajlott…
– Mi, a fél évszázaddal ezelőtti események túlélői valóban nagyon készültünk és reménykedtünk, hogy megérjük az 50. évfordulót. Én augusztusban nagyon sajnáltam egyik társunkat, aki akkor hunyt el. Most utólag viszont iszonyatosan hangzik, de lehet, hogy jobban járt így, mert hogy mindenre számított, csak arra nem, ami Magyarországon ma történik, az biztos.
Sokan párhuzamot vonnak 1956. és 2006. október 23-a között. Ön hogy látja ezt?
– Ami 1956-ban történt, az egy csodálatos, tiszta forradalom volt, a 2006-os történésekről ez még nem állítható. Hasonlóságok persze megfigyelhetők. A mai magyarországi utcai események közvetlen kirobbantója egyértelműen a kiszivárgott Gyurcsány-beszéd, ez viszont csak egy szikra volt, hiszen azt, hogy a kormány nem csinált semmi olyat, amire büszkék lehetnének, addig is tudtuk, de azért a társadalom ilyen nagymértékű szembe köpésével kevesen számoltak. Gyurcsány szavai hasonlítanak azokra a mondatokra is, amelyek ellen ötven évvel ezelőtt ragadott fegyvert Budapest népe. Újabb hasonlóság az, hogy most is folyt vér az utcán, csak most a lovas rendőrök kardlapozták a békés tüntetőket.
Másképp teszem fel a kérdést. Szükség lenne forradalomra Magyarországon?
– Igen, mert szükség van a megtisztulásra. Ezt nem én találtam ki, erre már Antall József miniszterelnök is utalt, mondván, ha valódi forradalom lett volna, másképp nézne ki az ország. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy erőszakos cselekedetekre, tettlegességre volna szükség – bár megjegyzem, a véráldozat nélküli valódi forradalom igencsak ritka dolog a történelemben. Miért nem valódi forradalom az 1989-es rendszerváltozás? Erre ékes válasz maga Magyarország alkotmánya is, amely még ma is a sztálinista jogszabály toldozott-foltozott változata, így ma is a kor szellemiségét hordozza! Több kelet-európai országban új alkotmányt hoztak létre, félredobták a régit. Magyarországon ezt nem tették meg, pedig már rég meg kellett volna tenni.
A forradalom óta fél évszázad telt el, aktív részvevői közül a legtöbben már nem élnek. Mégis mintha az „ötvenhatosok” egyre többen lennének. Elhangzott már olyan hasonlat is a médiában, hogy szaporodnak, mint a második világháború után a partizánok…
– Ez csak akkor tűnik így, ha nem teszünk különbséget közöttük, és mindenkit „ötvenhatosnak” nevezünk, aki akkor élt. A mai „ötvenhatosok” közül nem egyet ismerek, akiknek semmi közük sem volt az eseményekhez. Vagy ha korábban kimondják az igazat, akkor most nem lenne ilyen rossz a helyzet Magyarországon. Csak azért nem akarok neveket mondani, mert nincs kedvem bíróságokra járni, még akkor sem, ha biztos vagyok az igazamban. A perekből már elég volt nekem, ami mögöttem van, különben is, a bírósági ítélet becsületet, életet nem ad vissza.
Ön még a botrányos Gyurcsány-beszéd kiszivárgása előtt úgy nyilatkozott, nem kíván együtt ünnepelni a mai kormánnyal.
– Igen, mert egyszerűen döbbenetes dolognak tartottam azt, hogy az 1956-os forradalom eltipróinak szellemi utódaival közösen ünnepeljünk. Számomra elképzelhetetlen, hogy odaálljunk a jelenlegi kormány mellé, hiszen az a kádári családfa egyik nyúlványa, és pontosan a kádári módszerekkel irányítja az általa sokat hangoztatott demokráciát. Ehhez a mai napig igénybe veszik a KGB-től tanult módszereket. Ez ünneplés, amit ők csinálnak? Rászabadítják a rendőrséget a békés tömegekre, válogatás nélkül ütöttek mindenkit, akit láttak. Azt mondják, a vandalizmusnak akartak gátat szabni, azonban a vandálok most a rendőrök között voltak. Ha ezt nem csinálták volna, akkor Magyarországon az évforduló békésen zajlott volna le. De vérükben van a bosszú, most, 2006-ban is hatalmi bosszúra került sor, azért, mert nem álltunk melléjük. Üzenem nekik, mi nem ünnepelünk, inkább emlékezni fogunk. 1956-ra és 2006-ra is!
Hogy fogadta a felkérést a dunaszerdahelyi emlékműavatáson való részvételre?
– Nagyon örültem neki, még augusztusban érkezett, közvetlenül azután, hogy átvettem Esztergomban a Szent István-díjat. Külön öröm volt számomra, hogy Pázmány Péter polgármester a Felvidékről azt a Duray Miklóst kérte fel erre a szerepre, akinek az életútját nagy tisztelettel figyelem. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a felvidéki magyarságnak, óriási dolog, hogy a határon túl is emlékeznek 1956-ra. Dunaszerdahely példaként szolgálhat a magyar kormány részére, igenis lehet méltóképpen emlékezni.
Számos emlékünnepélyen megfordult. Milyen kép van az emberekben 1956-ról, mennyire vannak tisztában a történtekkel?
– Sokat járok az emberek közé, és tapasztalatból mondhatom, hogy 1956-ról nagyon sok elferdített, hamis kép is él közöttük. Például az október 25-i Kossuth téri tömegmészárlásról, amelynek halálos áldozatai számát igencsak leredukálták. A „hivatalos” adatok hatvanegynéhány halottról beszélnek, holott szemtanúk szerint több százan vesztették az életüket az ottani sortűzben. Csupán azért nem tudták sokukat tisztességesen eltemetni, mert az akkor épülő kettes metró gödreibe hajigálták a holttesteket. Van mit tenni, a történelemtankönyvekben alig írnak 1956-ról. Dühít az is, amikor egyesek Kádár szerepét akarják jó színben feltüntetni. Ennek semmi alapja, én itt, a Felvidéken is szégyenkezek amiatt, hogy ez az ember nemcsak Magyarország árulója volt, hanem 1968-ban lakáj módon az oroszok oldalán a magyar katonákat is Csehszlovákia népe ellen küldte. Szégyenletes tett volt az is, magyar állampolgárként ma is csupán bocsánatot tudok kérni ezért a felvidékiektől, még akkor is, ha akkor még börtönben voltam.
Bizonyára nem csak szomorú élmény maradt önben az ötvenedik évfordulóról. Melyikre emlékszik legszívesebben?
– Több kellemes élményem is van. Nagyon sok iskolában jártam, Rákoscsabán nagyon tetszett az ottani cserkészek előadása, akik fiatal koruk ellenére színészt megpróbáló élethűséggel és tehetséggel adtak elő egy 56-os színdarabot. A legmeghatóbb számomra talán az volt, amikor a budakeszi polgári közösségtől egy kis dobozt kaptam. Amikor kinyitottam, elfutotta a szemeimet a könny. Láncra akasztható kis ezüstérme volt benne, rajta Katinak, az egyik kivégzett társamnak a gravírozott arcképe. Rengeteg fiatallal találkozom, beszélgetünk. Ők reményt adnak nekem is, általuk talán más lesz a magyarság jövője. Örülök, ha kérdeznek, kötelességemnek tartom, hogy elfogadjam meghívásaikat rendezvényeikre.
A forradalom leverését követően sikerült Ausztriába szöknie, mégis visszajött Magyarországra. Miért?
– Hazajöttem, mert a gyerekem is itt volt. És többen úgy tájékoztattak, hogy nem esik bántódásom. Ugyanis november 9-én egyszer már bevittek engem kihallgatásra, majd elengedtek. Tévedtem, az újabb nagy begyűjtés alkalmával ismét bevittek. 1957. július 16-án, éjjel jöttek értem letartóztatási paranccsal. Tudom, nagyon naiv voltam, mikor azt hittem, baj nélkül visszatérhetek. De nem csak én voltam így, hanem Kati barátnőm is, aki Svájcból jött haza, mert a vőlegénye azt üzente neki, hogy semmi bántódása nem lesz, mert Kádár büntetlenséget ígért mindenkinek.
Miért ítélték halálra?
– Akkor nem kellett sok ehhez. Amikor elkezdték a pert, azt mondták, hogy hatodrendű vádlott leszek, mire a nyomozás véget ért, elsőrendű lettem, nem tudom, minek folytán. Államrend elleni összeesküvés, törvényes államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkosság, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, rablás, háromszori tiltott határátlépés…
Mi volt az alapjuk ezeknek?
– Csak egyszer mentem ki Ausztriába, és mégis háromszori disszidálás áll a vádiratban. Egyszerűen hatványozták a dolgokat. Gyilkossági kísérlet. Ha ránk lőnek, és mi viszsza, az már az? Az akkori bírósági perekben nem sokat számított, hogy az ember ártatlan-e vagy sem. Az ügyész egy véresszájú ember volt, aki kegyetlen vádbeszédet tartott. Itt hallottam először elhangzani rám vonatkozóan is a megrögzött ellenforradalmár jelzőt. Védekezni nem lehetett. Nem számított a jog, tárgyalásom úgy folyt le, hogy nem vettek figyelembe mentő körülményeket, a mentő tanúkat nem hallgatták meg
A halálos ítéletre nem lehet felkészülni…
– Amikor kimondták a halálos ítéletet, az első pillanatban föl sem fogtam azt. Csak egy idő után jutott a tudatomig, hogy meg fognak ölni. De nemcsak a gondolattal vívódtam, hiszen napi tényként állt mellettem a halál a maga kézzelfogható valóságában. Naponta vittek embereket akasztani, volt olyan nap, hogy hét embert akasztottak. Barátnőmet, Katit 1959. február 26-án végezték ki. Nem tudom, hogy másokat hogy vittek ki. Kinyílt az ajtó és hívták. Összeborultunk, aztán bejött két fegyőr, megfogták, kézen fogták és kivitték. Csak néztem utánuk, míg be nem csapódott az ajtó. Pici kis nő volt a Kati, egyenesen, feltartott fejjel ment. Sokszor felmerült bennem a gondolat, Kati utolsó képe, hogy vajon én, ha eljutok odáig, vajon én milyen lettem volna. Eljátszott ezzel a gondolattal is az ember. Nem tudom, hogy én hogy viselkedtem volna, csak remélem, hogy jól. Már úgy, hogy nekem tetszően. Mert azt, hogy könyörögni lássanak, azt semmi szín alatt, inkább belerohadnék a földbe, minthogy könyörögjek meg siránkozzak, azt nem tudom elképzelni. Kati ilyen volt.
Miért változtatták az ítéletet életfogytiglanra?
– Úgy tudtam, azért vették le rólam a kötelet, mert bár bizonyítottnak tekintették a vádat, de létezik egy paragrafus, amelyik mentesít a halálbüntetéstől, ha a cselekmények elkövetésekor még nem töltöttem be a 20. évemet. De tudom, sok esetben – Mansfeld Péter és több társa – ez sem volt elég a bitó elkerüléséhez.
Az 1963-as amnesztia elkerülte. Miért?
– A ‘63-as amnesztiában nagyon megválogatták, kiket engednek ki. Az ártatlanul bebörtönzöttek mellett több spicli is szabadlábra került. Voltak olyanok is, akiket először kiengedtek, majd hamarosan ismét visszahoztak.
1970-ben aztán kiengedték?
– Igen, de nem amnesztiával. 1970-ben ‘56-osoknak már nem adhattak amnesztiát, hiszen mindenki úgy tudta, ‘56-osok már nincsenek börtönben. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert ‘63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek viszsza. Én meg élő cáfolatkét társammal együtt börtönben voltam. És ma is igyekszem cáfolatként megjelenni ott, ahol a múlt történéseit hazugsággal leplezni próbálják.
Oriskó Norbert, 2006. november 8., Szabad Újság
(A börtönévekre való visszaemlékezésnél felhasznált forrás: az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 364. számú interjú, 1991-1992)