Vikidál Gyula: A művészet a nemzeti értékeken alapszik

Beszélgetés a somorjai ünnepségeken részt vevő Vikidál Gyulával

A hétvégén (2005. szeptember) Somorján nagyszabású kulturális rendezvényekkel emlékeztek a város hatszáz éves múltjára. Az eseményen a politikai közélet és a magyar kulturális élet számos neves személyisége volt jelen, köztük hatalmas tapssal köszöntötték Vikidál Gyulát, aki immár negyven éve folyamatosan jelen van a magyar zenei életben. A számos kiemelkedő sikert maga mögött tudó művésszel somorjai koncertje előtt beszélgettünk.

„Konzervatív gondolkodású, nemzeti érzelmű, hazáját, és hazája történelmét szerető, egyszerű embernek tartom magam.” – áll az internetes honlapodon. Mit értesz az alatt, hogy egyszerű?

– Van egy ősi múltam. Származásomat a társadalmi helyzetet tekintve akár úgyis jellemezhetném, hogy az a proletár családhoz kötődik. Egyszerű, hétköznapi ember voltam, és kívánok továbbra is maradni. Csupán az, hogy valaki a művészet terén bizonyos eredményeket, sikereket tudhat a háta mögött, még nem ok arra, hogy „harminc centivel” magasabban járjon, mint korábban. Azokat az értékeket, melyeket szüleimtől, testvéreimtől, barátaimtól kaptam, egész életemben meg akarom tartani.

A hazaszeretetről szólva: számodra hol húzódnak a haza határai?

– Semmiképpen nem ott, ahogy azt általában a térképeken megrajzolják. A magyarságot egy értékrendnek tartom, és ahol ők vannak, akik között otthon érzem magam, az az én hazám. Mondhatnám, határok nélküli hazáról van szó.

Emlékszem, még jóval a rendszerváltás előtt, 1984-ben magánemberként átjöttél a Felvidékre, hogy találkozz és beszélgess az itteni emberekkel. Miért tartottad ezt szükségesnek?

– Miután az István, a királyban eljátszottam Koppány szerepét, úgy éreztem, nem ismerem eléggé a hazámat. Éreztem, hogy az nem azonos azzal, amit egykor az iskolákban tanultunk. A történelemkönyveinkben nagyon egyszerűen elintézték Trianon kérdését, nem feszegették túlságosan, hogy miképp lehet az, hogy a határ másik oldalán is annyi magyar él. Sokkolt az is, mikor a zenekarunk gyakran szinte megalázó tortúrákon esett át a határátkelőhelyeken. Miért van ez így? Nagyon foglalkoztatott a kérdés. Voltak meghívásaim a Felvidékről, így örömmel elfogadtam azokat. Sok emberrel találkoztam, munkásokkal, pedagógusokkal, papokkal, egyetemistákkal. Az volt a benyomásom, hogy nincs elégséges kapocs a magyarországi és a határon túli magyarság között. Az akkori látogatásomnak persze volt következménye is, a hivatalos szervek nem nézték jó szemmel, és egy ideig a későbbiekben nem jutottam úti okmányokhoz.

Veled nem csak zenei előadásokon, hanem politikai rendezvényeken is találkozhat a közönség. Mint például azon az emlékezetes 2002-es Kossuth-téri nagygyűlésen. A magyar társadalom napjainkban erősen megoszlott, miért van az, hogy – úgy tűnik – azon művészek, akik nyíltan vállalják politikai nézeteket, jóval többen vannak a jobboldalon, vagy ahogy gyakran nevezzük, a nemzeti oldalon?

– A művészet nagyon közel áll a történelemhez. És a nemzethez, valamint annak értékeihez. Ez érthető, hiszen tulajdonképpen ezekből táplálkozik. Ehhez jön még a szabadság igénye, amely egy valódi művész számára elengedhetetlen. Ha egy erőszakszervezet az akaratát próbálja rákényszeríteni a művészre, egyértelmű, hogy az őt taszítja. A letűnt rendszerben a politika határozta meg a művészetet, ennek eredményeképp iszonyatos „művek” is születtek. Nem csak zenék, hanem festmények, versek, szobrok, épületek is. Ez a fajta „pillanatnyi művészet” értéktelen, nincs jövője, mert gyökere sincs. Ezért fontos szerintem annyira a művészvilág képviselői számára, hogy minél erősebben kötődjenek nemzeti múltunkhoz, örökségünkhöz.

A magyar történelem számos kulcsfiguráját alakítottad. Az óriási sikerű Koppány után jött Dózsa György, Attila király, Dobó István. Mennyire azonosulsz az általad megformált történelmi hősökkel?

– Ez egy nagyon összetett kérdés. Van egy adott történelmünk, melyek alapján színházi darabok íródnak. Ha ezekben én szerephez jutok, akkor nekem az a feladatom, hogy azt minél jobban megértsem, megismerjem. Az, hogy én egyetértek-e egy-egy általam megszemélyesített történelmi hős cselekedeteivel, vagy sem, tulajdonképpen magánvélemény, igazából nem is fontos. Képességeim szerint igyekszem őket minél hűebben megformálni, és ha ehhez valamit a saját személyiségemből is hozzá tudok tenni, az számomra külön öröm.

57 év, mintegy tíz zenekar, tucatnyi színházi szerep, harminc nagylemez, számos szakmai elismerés… Mi jöjjön még? Van egy álomszerep

– Ezt egy előadó sosem tudhatja, ezért álomszerepeket sem dédelgetek. Felröppent például a hír, hogy Szörényi Leventéék Árpád népe címmel egy színházi darabot írnak. Hogy ebből mennyi igaz, mi is lesz ez, ma még nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy esetleg kapok-e benne szerepet, vagy sem.

Mennyiben változtak a lehetőségeid, illetve baráti kapcsolataid azt követően, hogy tavaly ügynökbotrány kapcsán volt hangos nevedtől a sajtó?

– A barátaim közül senki sem tételezte fel rólam, hogy annak idején magam álltam a guillotin alá. Közülük többen utána néztek a dolgoknak, pontosan tudják, mi hogyan történt. A baloldali liberális sajtónak és az általa futtatott szervezeteknek persze ez nagyon jól jött, és amennyire tudták, felfújták az ügyet. Nem véletlenül, hiszen ismert a nevem, és tudják, hogy melyik oldalon állok. Én továbbra is aszerint cselekedtem és cselekszem, amit helyesnek látok. Részt vettem a december 5-i népszavazást megelőző, igen szavazatokért folyó rendezvényeken, a választások idején átmentem Erdélybe, Tőkés püspök úr mellett is színpadra álltam.

Gyakran fellépsz a történelmi Magyarországtól elszakított részeken. Érzel valami alapvető különbséget a magyarországi és a határon túli fogadtatás között? Főleg a tavalyi – a kettős állampolgárságról szóló – rossz emlékű népszavazást követően…

– A tavalyi december 5-i népszavazás nagy sebet ejtett a határon túli magyarság lelkében, és ezért érthető is, ha ezt kifejezésre juttatják. Szeretném éreztetni velük, hogy nem mindenki volt a nem szavazatok mellett. Szerencsére ebben nem vagyok egyedül, nagyon sok kiváló társam van ebben. Örömmel tapasztaltam, hogy sem Felvidéken, sem Erdélyben nem támadtak nekem a népszavazás miatt. Az emberek tudják, hogy kik azok, akik velük éreznek, mellettük voksoltak, mint ahogy azt is, hogy Magyarországon még legalább másfél millió hazafi gondolkodik hasonlóan.

Oriskó Norbert , Szabad Újság, 2005. szeptember