Petőfi Sándor nevét szinte minden politikai és társadalmi csoportosulás a zászlajára tűzi
A pozsonyi (akkor még ligetfalui) Petőfi-szoborhoz az 1989-es rendszerváltás előtt is kizarándokoltak a (nem csak) fővárosaik, és persze, megteszik ezt ma is. Ám természetesen, most mást hallanak ott, mint például két évtizeddel ezelőtt. A „Talpra magyar!” ugyan akkor nem hangozhatott el, de Petőfi mozgósító szelleme ellen tehetetlen volt a karhatalom.
Mindenki költője
Csak egy rövid időszak volt a szabadságharc bukása után, mikor „bűn” volt Petőfi nevét az embernek a szájára vennie. Viszont már ekkor bebizonyosodott, hogy a költő neve a magyar nemzet emlékezetében immár kimoshatatlan szimbólummá vált. Változhattak a korok, rendszerek, Petőfivel valamit kezdeni kellett, és ha bárki hitelesnek akart tűnni a magyar közvélemény előtt, csak úgy tehette, ha Petőfi nevét a zászlajára tűzte. És elkezdődtek a nagy szónoklatok: „ha ma is élne, akkor mit gondolna, illetve mit tenne?” E „sorozatnak” még napjainkban sincs vége. Petőfi mindenkié lett! De vajon joggal? Minden bizonnyal nem, és erre a jelenségre Ady Endre már 1910-ben figyelmeztetett: „Esztendők óta folyik Magyarországon majdnem büntetlenül egy csúnya komédia Petőfi nevével Petőfi ellen. Petőfibe kapaszkodva ágálnak, sürögnek, gyarapodnak olyanok, akiket az a néhai isteni fiatalember, aki haragudni is jobban tudott, mint mi, ha velünk él, okvetlenül véresre ver. Egyszerre csak teljes vakmerőséggel már teljesen a magukénak hirdetik Petőfit éppen azok, akiket Petőfi a legjobban utált. Népellenes urak, cifra reverendás papok s nagyurak galád szolgái jönnek elénk – Petőfivel. És azok, akiket Petőfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug honfiaskodók”.
A kortárs és barát
Jókai Mór nem csak kortársa, hanem egykor közeli barátja is volt a költőnek, akinek 1882-es szoboravatásán mondott ünnepi beszédet. És már ő is megpróbálkozott a próféciával: „Én azt hiszem, hogy ő maga is jelen van itten! A szellemnek ott kell laknia a szoborban, melyet az igazságosztó utókor nevének megörökítésére emelt. Ez a szobor lát, érez és gondolkodik. Láthatja az érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált. (…) És még egyet láthat: azt, hogy „van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé”. Természetesen Jókai itt a „Nincsen többé szeretett király!” című Petőfi-refrénre utalt, mintegy korrigálva azt harmincnégy év távlatából. Mindenki saját maga eldöntheti, hogy vajon Ferenc József mennyire birtokolhatta volna annak a Petőfinek a szeretetét, aki már Mátyásért sem lelkesedett. Az idézett sorok megjelentek az 1892-ben kiadott Petőfi összes műveinek előszavában is, az Akasszátok fel a királyokat című leplezetlenül nyílt költeménnyel egyetemben! A korrektség kedvéért jegyezzük meg, hogy Jókai ugyanitt a legnagyobb tisztelettel tekint vissza Petőfi életművére: „Az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel.” – írta többek között.
Minden területen
Szinte az élet valamennyi területén megjelentek a Petőfi nevével igazolt állítások. A költő számos sora szállóigévé alakult. És mivel rendkívül változatos élete a költészetében hűen tükröződik, szinte bármilyen gondolat igazolására találhatunk tőle versrészleteket. A csapodárok, szoknyavadászok szavalhatják, hogy: „Mi most nekem / A szerelem? / Rózsafán kis madárfészek, / Melyben vígan fütyürészek, / S ha földúlja a fergeteg, / Odébb állok, mást építek.”, viszont akik a házastársi hűség jelentőségét akarják hangsúlyozni, azoknak ott vannak a „Nem kell nekem kacér leány, midőn / Ölelhetem hű feleségemet” sorok. Nincs itt ellentmondás, a két idézett vers születése közben 14 hónap telt el, viszont e intervallumnak pontosan a közepén Petőfi megnősült, és boldog házassága más „életfilozófiát” eredményezett. De megtalálják a „magukét” az istenfélők és istentagadók, a borivók és az absztinensek vagy az életimádók és a halált keresők is. Petőfi sorai az életútjának természetes megnyilatkozásai, viszont idézői néha megpróbálják őt „beskatulyázni” egy állandó szerepbe. Illyés Gyula – a máig legszebb és legalaposabb Petőfi-regény szerzője – már 1937-ben azon a véleményen volt, hogy: „amilyen alapon a Petőfi-előadásokból kitörlik a félreérthető részeket, olyan alapon az istentiszteletekből kitilthatnák a fele Bibliát”.
Petőfi „tisztogatására” már maga Ady Endre is vállalkozott. Az 1910-ben általa szerkesztett A forradalmár Petőfi című antológia összeállításakor sok Petőfi-vers fennakadt a rostán. Ady maga így ír erről: „Az ő szuggerált, érthetően szuggerált, forradalmi, de mégis ma már gyermekesen nacionalista verseit mellőztem.”
A politika eszköze
Petőfi nem kerülhette el, hogy neve a politikai kampányok állandó részesévé váljon. Szántó Kovács József agrárszocialista vezető már 1894-ben (111 évvel ezelőtt!) így szónokolt: „Petőfi már meghalt, tisztelt elvtársaim, de emellett erősen állítom és érzem, hogy ő is elvtársunk lenne, ha ma élne.”
És ez csak a kezdet, a folytatás regényi terjedelmű lehetne, így terjedelmi lehetőségeink miatt csak egy rövid, de sokatmondó illusztrációra vállalkozhatunk a következőkben:
- „Tapossák bár a föld egy részét az imperializmus hordái, mi nem csüggedünk, törhetetlen hitel valljuk, hogy ezer veszedelem között is révbe ér a kalózoktól üldözött hajó: a világszabadság, a minden nemzetek dolgozói millióit fölszabadító Internacionálé révébe. Az őrtorony lángjában Petőfi lelke lángol előttünk.” – ezek a sorok a ma is megjelenő magyarországi Népszavában láttak napvilágot, természetesen nem most, hanem még 1919-ben.
- „A fasiszta elnyomás ellen, a polgári demokráciáért való harcban kibontakozni készülő magyarországi népfrontban ott van az élen Petőfi Sándor, a minden fajtájú és bárhol is lévő elnyomásnak halálos ellensége.” – írta Kun Béla kommunista vezető 1936-ban a Petőfi versek orosz fordításának előszavában.
- Rákosi Mátyás, aki sokak számára a „magyar Sztálint” jelenti így buzgólkodott 1944-ben: „A Petőfi nevét viselő magyar zászlóalj vállvetve küzd a jugoszláv nép felszabadító hadseregével, s vére ontásával mutatja, hogy a március 15-e nagy költőjének szelleme ma is eleven és tettre serkent.” Öt évvel később még tovább ment: „Amit Kossuth, Petőfi, Táncsics száz esztendővel ezelőtt zászlajukra tűztek, de nem tudtak megvalósítani, azt mi most végre tudjuk hajtani”.
- Nagy Imre, az 1956-os magyar forradalom központi alakja 1948-i országgyűlési beszédében szintén Petőfi követőihez zárkózott fel: „Mi, a márciusi nemzedékek kései utódai, csak akkor lehetünk méltók hozzájuk, ha tántoríthatatlan hittel haladunk az általunk kijelölt úton, a népi demokrácia beteljesülése felé.”
- Horvát Márton magyarországi kultúrpolitikus, az egykori Szabad Nép főszerkesztője nem szűkölködött a „magasztos” szólamokkal, mikor 1949-ben a száz éve eltűnt Petőfi „érdemeit” méltatta: „Megszületett a világtörténelem legnagyobb forradalmában a világszabadság bástyája, a szocialista Szovjetunió, s azok, akik győzelemre vezetik a földkerekség mindent elnyomottját és kizsákmányolóját – Lenin és Sztálin. Megszületett Magyarországon is a munkásosztály és élcsapata: a kommunisták pártja, amely harcaival bizonyította be, hogy méltó Petőfi példájához. (…) Petőfi megértette és végrehajtotta – anélkül, hogy ismerte volna – azt, amit Marx és Engels már 1848–49-ben tanítottak. A marxizmus–leninizmus klasszikusain kívül Petőfitől is tanulunk, amikor ma azt mondjuk: elárulja a dolgozó nép ügyét az, aki a nemzetközi haladás, a szabadság és a béke legfőbb őrétől, a Szovjetuniótól csak egy hajszálnyira is eltávolodik!”.
- Egyértelmű, hogy Petőfi 1956-ból sem maradhatott ki. Egy mondat október 23-a előtt: „Mellettünk vannak az ősi kultúrák és a modern technikai kutatások, mellettünk van Lenin, aki kiszámította az embernek a földgolyón a forradalmat, és mellettünk van Petőfi, aki megadta a Kossuth Lajos utca egyik házában ennek a népnek a sajtószabadságot. (Tardos Tibor újságíró-közgazdász június 27-én). És egy gondolat október 23-után: „Gyászoljuk a honvédeket és a rendőröket, akik az első perctől kezdve megértették és megérezték, hogy ez a népmegmozdulás nem ellenforradalom, hanem forradalom! Petőfi ilyennek álmodta: föltámadott a tenger, a népek tengere” (Boldizsár Iván író-publicista október 29-én).
Az illusztrációként felhozott idézetek általában még „természetes” velejárói is lehettek az adott kornak. Születtek azonban rendkívül „nagy ívű” fejtegetések is. Az 1923-ban megjelent Auróra folyóiratban – noha az nem humorlap volt! – ilyen eszmefuttatás jelenhetett meg: „Sándorunk nemcsak hogy nem volt forradalmár, de például az arisztokráciáért rajongott s mindig a leghízelgőbb terminusokkal érdeklődött grófjaink egészsége iránt: Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?”. A cikkíró természetesen Petőfi híres verse utolsó strófájára nem vállalkozott, ott ugyanis ez olvasható: „Ezer évig híztak rajtunk az urak, rajtok most a mi kutyáink hízzanak!”.
Miért éppen ő?
Német László író szerint: „ha a múltjából menekülő magyarnak csak egy nevet szabadna magával vinnie, az nem lehetne más, mint a Petőfié.” De miért éppen ő a példakép? Miért éppen az ő verseit fordítják le nemcsak angolra, németre, szláv nyelvekre, hanem még kínaira is?
Magyarországon született egyszer egy lángeszme. 19 éves volt, amikor első verse nyomtatásban napvilágot látott. Shakespeare-t fordított angolból, Heinét németből, Bem József tábornokkal franciául levelezett. Édesanyja szlovák volt, ő pedig a legnagyobb magyar költővé vált, és tulajdonképpen „felfedezte” Arany Jánost. Volt vándorszínész, katona, majd az 1848-as pesti forradalom vezéralakja lett. Amikor őrnagyi rangban nyoma veszett a segesvári csatában, még csak 26 éves volt. Félárvaságra jutott így féléves gyermeke. És a fiát vesztette egy nemzet.
Csoóri Sándor kortárs költőnk szavai röviden, de nagyon találóan fogalmazzák meg Petőfi rendkívüliségének a lényegét: „Petőfi időszerűsége épp a nagyság megnyilvánulása. Aki ezt nem látja, semmit se lát. Mert Petőfi – akárcsak egy mítoszi alak – újra és újra fölkínálja nekünk a sorsát, az emberi teljességet”.
Oriskó Norbert , Szabad Újság, 2005 március
* * *
Petőfi él
Petőfi él! De nem mint hiszitek,
Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
A kor arcára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fennhordja most is; szeme fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higgyétek, nem hord ő láncokat!
Kard van kezében, ajkán harci dal;
Előre száguld mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk moraját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szívével, ifjan, szabadon
Él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása; –
De az ő sírja még se lesz megásva!
Reviczky Gyula verse 1987-ből (arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik).