1848. március 15. Ettől a naptól számítódik a magyar történelem legfényesebb és legromantikusabb korszaka. Ez az a nap, mikor még az „átkos“-ban is büszkén feszült a mellkasokon a kokárda. Ez az a nap, melyet szinte minden kormány, párt igyekezett kisajátítani. A nap, mikor a polgárok megszólítása így hangzik: MAGYAROK.
Petőfi napja
Vajon mennyire ismerjük a kor kulcsfiguráit? A forradalom és szabadságharc röpke másfél esztendeje egy seregnyi hőst, eszményt hagyott az utókorra. Kossuth, Széchenyi, Bem… – kár is nekikezdeni a felsorolásnak. Több százuk emlékét őrzik emlékművek, regények, utcanevek, versek… És hány valódi, ízig-vérig hős nevét nyelte el a feledés homálya?
Egy (nem reprezentatív) közvélemény-kutatást tartottunk a pozsonyi diákok körében: A feladat ez volt: ”Sorolj fel kapásból öt személyt, akik 1848. március 15-ről, illetve az azt követő másfél évről eszedbe jutnak!”
Voltak, akik csak egy nevet tudtak mondani. Igen, azt az egyet. Volt, aki ha kell, harmincat is felsorolt volna. Az eredmény: Petőfit a megkérdezettek 100%-a említette, Kossuthot 67%, Bem Józsefet (kb. a fele csak úgy mondta: Bem apó) 63%, Jókai 52%, Széchenyi 38%, Vasvári 30%, Irinyi 21%, Vörösmarty 17%, Arany János 13%, Deák Ferenc 11%-ban szerepelt. (10% feletti volt még Klapka, Táncsics, Görgey) Egy tehát biztos, az az első nap, 1848. március 15-e méltán úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint Petőfi napja.
És az ifjúságé. Akik ott voltak a Pilvaxban Petőfivel: Irinyi, Jókai, Vasvári és társaik. ők indították el a lavinát, ám nem biztos, hogy a későbbiekben úgy peregtek az események, mint ahogy ők kívánták volna. (De „mindig így volt e világi élet” – máskor is, máshol is. Példaként nem is kell messzire visszanyúlnunk: elég ha 1989 novemberének bársonyos forradalmára gondolunk.) Az ifjúság kezéből kikerült a gyeplő. „Kik nem voltak a csatán, / a diadalhoz jöttenek, / S elszedék a koszorúkat, / Mert a szóhoz értenek. (Petőfi: Márciusi ifjak)”. Öt hónappal a nagy nap után a költő már a következő sorokat írja a Toldi írójának: „… a haza cudarul van, vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk… első dolgunk egy óriási akasztófát állítani, s rá 9 embert!”.
Nem lehet félreérteni a célzást. A megalakult kormánynak kilenc tagja volt. És benne micsoda nevek: gróf Batthyány Lajos, gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, báró Eötvös József, Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, Mészáros Lázár, Herceg Esterházy Pál. Polgári forradalom és mennyi nemesi név.
Petőfi dühös kirohanása nem tekinthető kivételesnek a költő életpályáján. Aki pedig ismeri Petőfi líráját, tudja, hogy a káprázatos szerelmi költemények alkotója verseiben legalább annyiszor előfordulnak a hóhér, bitó, bárd, halál, kötél, vér stb. szavak, mint a szív vagy a szerelem. Sőt, egyetlen regényének a címe: A hóhér kötele! Nemtetszését a dolgok alakulásával kapcsolatban a kormánynak egyértelműen kifejtette: „Én erre a minisztériumra nem a hazát, de saját magamat, sőt a kutyámat sem bíznám!”. A vérbeli republikánus titán gyűlölte a konzervatív örökséget, mint amilyen például a nemesi származás általi előjog. Nem kertelt, nem finomkodott: „Akasszátok fel a királyokat!”.
A korszak kulcsfigurái közül soknak meggyűlt a baja a lánglelkű költővel, akit – bár gyakorlatilag a szó szoros értelmében nem volt semmi hatalma – mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ahhoz túl nagy volt a népszerűsége, a szava ezrekhez jutott el. És Petőfi kíméletlenül élt ezzel a kiváltságával.
A költővel szemben…
Itt van például Klapka György, Komárom hős védője. Egy alkalommal a következő szavakat intézte Petőfihez: „Ha nem nézném, hogy kivel van dolgom, huszonnégy órán belül felakasztatnám”. És miért? Mert a költő rámutatott Vécsey tábornok (későbbi aradi vértanú) egy hibás katonai-stratégiai lépésére. Petőfi azonban nem nézte, hogy kivel van dolga, és Klapka alaposan megkapta a magáét Az egy goromba tábornokhoz című versben. („Pirultam a magyar sereg miatt, hogy annak egy ilyen tábornokja van.”)
Mészáros Lázár hadügyminiszter sem úszta meg. Egyik audenciája során azért dobta ki a költőt, mert annak nem volt nyakkendője. Itt már nem volt pardon. A válaszversben név szerint bukkan fel a hadügyminiszter: „Honszeretet, bátorság, s más, mind kófic: az a fő / A katonában, hogy nyakravalója legyen. / Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulám, s ő / Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, / Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt, / Egytől-egyig mind, mind nyakravalóba’ vala.”
A hadügyminiszterrel már korábban is összeütközésbe került, mikor a Lengyelországban szolgáló Lenkey százados a magyar szabadságharc kitörése hírére önkényesen hazajött katonáival. Mészárosnak nem tetszett ez az önkény, nem így a költőnek: „Vitéz jó testvérek, / Üdvözlünk ezerszer… / Beszéljen akármit / A hadügyminiszter!”
És a nagy példakép, az atyjaként tisztelt Vörösmarty? Mint a nemzetgyűlés tagja úgy szavazott, hogy a magyar sereget hivatalosan német nyelven vezényeljék. A válasz kegyetlenül rideg volt: „Te voltál a nemzet költője? / Te írtad a Szózatot, / Mely szólt egy országnak szívéhez?…/ Azt most már szétszakíthatod…”
Széchenyi és Petőfi között sem volt felhőtlen a viszony, de ez törvényszerűen adódott a két férfiú jelleméből és származásából. A fiatal, polgári és indulatos, hirtelen haragú költő, és a nemesi származású, gazdag, hideg fejjel gondolkodó, megfontolt Széchenyi tűz és víz voltak. A tisztelet nem hiányzott egyikőjükből sem, csak a megértésig nem jutottak el.
Kossuth-tal más a helyzet: nemesi volta ellenére valódi liberálisnak számított, bár nem volt annyira radikális, mint a költő. Indulatoktól ő sem volt mentes. Egy ízben például a pesti ifjúság nevében Pozsonyban szónokló Vasvári arcába vágta: „Ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog!”. Kossuth mindenekelőtt politikus volt, és amíg a vérontást elkerülhetőnek vélte, addig e szellemben is cselekedett. Petőfi már a forradalom elején látta és vallotta, hogy elkerülhetetlen a kenyértörés. Igaz, hogy az ő vállait – mint egy dalnokét –, nem nyomta a felelősség súlya. Ám az is igaz, hogy a történelem végül őt igazolta. Kossuth még agg korában, évtizedekkel Petőfi halála után is rossz emlékeket őrzött a költőről: „Tisztelem Petőfinek, a költőnek az emlékét… de tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, mint ember kiállhatatlanul gyarló volt.” Kossuth nem felejtette el, hogy a 48–49-es elitből Petőfi volt az egyetlen ember, akitől nem kapott méltányló szavakat. Sőt, gyakran még a nevét is egyszerűen „Kosút”-nak írta.
… és mellette
Tévedés lenne azt hinni, hogy Petőfi csak a rosszat fedezte fel a kor nagyjaiban. Ámulattal és szeretettel nyilvánult meg Arany János iránt. Az egyetlen ember iránt, aki konkurenciát jelenthetett volna a számára a költészet terén!
És itt van Bem tábornok. A magyarul nem is beszélő hadvezér, annak ellenére, hogy egy fikarcnyit sem érthetett Petőfi verseiből, felfogta a költő jelentőségét. Tudta, hogy Petőfi mint katona fabatkát sem ér a csatamezőn, de az, hogy jelen van a csatatéren, erőt és hitet ad a seregnek, ami akár döntő is lehet. És volt idő, mikor az ősz lengyel hadvezér sikerei tartották a lelket az egész magyar hadseregben. („Mi ne győznénk, hisz Bem a vezérünk, a szabadság régi bajnoka, bosszúálló fénnyel jár előttünk, Osztrolenka véres csillaga”, Petőfi: Az erdélyi hadsereg).
A sors: a költőnek huszonhat évesen, a segesvári csatában nyoma veszett. Az ugyancsak izgága lázadó társ a Pilvaxból, Vasvári Pál 22 évesen halt hősi halált. Kossuth 92 évesen ágyban hunyt el. Mészáros is túlélte a forradalmat, idős korában halt meg Angliában, Klapka sem került a bitóra, sőt neki még az is megadatott, hogy otthon lehelje ki a lelkét – 43 évvel a szabadságharc bukása után. Persze, ez nem tekinthető bűnüknek, mint az sem, hogy a szabadságharc végül is elbukott. Minden bizonnyal akkor is vérbe fullad, ha Petőfik vagy Vasvárik vezénylik a sereget. A kor még nem volt érett a polgári forradalom győzelmére. A polgárság között még kevés volt azok száma, akik sikerrel vezethették volna a magyar sereget, és a külföldnek is jobb volt, ha már végre Magyarországon is nyugalom lesz. (Az orosz cári csapatok bevonulása Anglia jóváhagyásával történt.) Tehát szükség volt a haladó szellemű nemességre. Azt is vakmerőség volna állítani, hogy Petőfinek a kor nagyjaival történő összeütközéseiben mindig igaza volt. De honszeretete, lelkesedése és hite példaértékű, ezért 2004-ben is elsősorban rá emlékezünk március 15-én.
Oriskó Norbert , Szabad Újság, 2004-március (az Ifi magazinban 2000 márciusában megjelent írás átdolgozott változata) Megjelentette a Magyarok Lapja is.