Schuster Lóránt általában a magyar rock fenegyerekeként, a P. Mobil együttes frontembereként él a köztudatban. A legendás showman ma viszont nemcsak ilyen formában jelenik meg a közéletben. Mi Budapesten a fővárosi önkormányzat épületében találkoztunk vele, ahol a bejáratnál öltönybe (!!!) öltözve várt bennünket. Schuster Lóránt ugyanis éppen a kulturális bizottság ülésére érkezett ide, mint önkormányzati képviselő!
Miért döntöttél úgy, hogy a zenei életen túl politikai közszereplést is vállalsz?
— A legfőbb indok az, hogy ki nem állhattam a kommunista rendszert, melyben felnőttem. Ezenkívül nem szeretném, ha a két lányom a saját országunkban rabszolgaként élne majd. Sokan kérdezték, hogy nincs-e jobb dolgom? Lenne, de úgy érzem, hogy ez rendkívül fontos, csinálni kell.
Mára viszont már vége az egypártrendszernek, a kommunizmus bástyája már tíz éve összeomlott Kelet-Európában. Ennek ellenére mégis szükség van a „lázadásra”?
— Hogyne! Ha minden rendben volna, akkor nem volna szükség arra, hogy itt legyek! Csak nézz körül! Egyszerűen arról van szó, hogy az a KISZ-titkár, aki annak idején egyfolytában Marxról és Leninről pofázott, az most a kapitalista. Ő volt a legközelebb a tűzhöz. A nép mit kapott? Esetleg gombokat. Mitől lenne jó ez? Az emberek nem változnak meg egyik napról a másikra. Sem itt, sem máshol. Ez egy hosszú folyamat. Aki harminc évig hülye volt, az miért lenne ma egyik napról a másikra gondolkodó ember? Vagy aki eddig utálta a munkát, az mitől kezdene el most dolgozni? Egyetlen esély az, ha az emberek tudatában történik változás, és erre mindenekelőtt az szükséges, hogy tisztában legyenek a múlttal.
Nálad már a rockszínpad deszkáin is tapasztalható volt, hogy erre komoly hangsúlyt fektetsz. Erre a legközismertebb példa talán a Honfoglalás című alkotás.
— A magyar őstörténet mindig a szívügyem volt, perszehogy nem hagytam ki a dalainkból. Az elmúlt években felfedeztem magamnak Vass Albert erdélyi írót, és ezt másokkal is igyekeztem megtenni. (Legutóbb éppen Dunaszerdahely polgármesterének, Pázmány Péternek vittem el két kötetet.) Vass Albert egyebek közt azt írja: ha elvész az az ösvény, mely visszavisz a múltba, akkor benőheti a gaz, és lehet, hogy soha nem találunk vissza. Engem például nagyon megfogott egy ősrégi erdélyi kultusz, mely már a suméroknál is előfordult, de még ma is, a kereszténység térhódítását követően is élénken él: Csoksomlyón Pünkösd napján több százezer székely várja, hogy felkeljen a nap a hegy mögül s megjelenjen Babba Mária, a napba öltözött asszony — mindannyiunk édesanyja. Tehát a lényeg az, hogy a magyarok, mielőtt még a kereszténységet felvették, már akkor sem voltak isten és hit nélkül élő emberek. És ha fenn akarunk maradni, az hit nélkül nem megy. Ennek hatására írtam meg a Babba Mária című számot, egyben azzal a reménnyel is, hogy lehet, hogy akadnak majd olyanok, kiket ez is ösztönözni fog arra, hogy keressék, kutassák a gyökereinket.
Tehát Te ezzel egy mélyben gyökerező jövőképet is szeretnél felmutatni?
— És a múltat is. Ismerős a mondás, hogy akié a múlt azé a jelen, és akié a jelen, azé a jövő. A múltunk ismerete nagyon fontos, leegyszerűsítve úgyis kérdezhetném, hogy milyen ház az, amelynek csak teteje van? Mi ugyan a jelenben dolgozunk, de az itt végzett munka a jövő garanciája lehet.
Mennyire lelsz ebben támogatókra a fiatalok körében?
— Ez olyan, mint a rockzene. Nem lehet a tábort öregekre és fiatalokra osztani. A gondolkodás a mérvadó. Nem könnyű a helyzet a zenében sem, mert a magyar showbiznisz is tele van olyan kollaboránsokkal, akik úgy tüntetik fel magukat, akiket a múlt rendszerben kegyetlenül elnyomtak, viszont tucatszámra jelentek meg nagylemezeik! A hülyeség napja című számunkban is erre figyelmeztetünk: itt van Amerika, a 66-os út nem vezet sehova!Vagyis az agymosás folyik tovább! És amíg a múltunkról nincs tiszta képünk, addig ez nem is változik. Az értelemre kell hatni. Elgondolkodtatni az embereket, hogy — Vass Albert szavaival élve — a Kárpát-medencében élő magyarok emelt fővel járjanak őseik földjén, mert csak így láthatják meg az Istent — és ezúton találhatják meg önmagukat is. Csak ezután lesz világos a jövő útja.
Szöveg: Polgár Hajnalka, Fotó: Oriskó Norbert
Megjelent az Ifi magazin 1999. decemberi számában
(az interjú az ELÓ-Koncert közreműködésével jött létre)