(fotó: Petőfi Sándor szobra a Segesvár melletti Fehéregyházán, a csata helyszínén / Oriskó Norbert, Felvidék.ma)
1849. július 31-én volt a segesvári csata, melyben harcolt és eltűnt Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő. Évfordulókon virágokkal is emlékezünk, mi ezt most képletesen, a költő „virágverseinek” felelevenítésével tesszük meg, ugyanis Petőfi költészetében a virágoknak kiemelt szerep jutott.
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet
Ezt a mondást mindenki ismeri, és ezt is Petőfi hagyta ránk. Az Árva lyány (Pest, 1847) c. versében találjuk a következő sorokat: „Szeresd a virágot / És ne féltsd szívedet, / Mert, ki ezt szereti, / Rossz ember nem lehet; // A virág s az erény / Két atyafi-gyermek, / Egy szívben egymással / Nem ellenkezhetnek. // Tudod, mi a virág? / A földnek jósága; / Tudod, mi a jóság? / A lélek virága.”
291 virág
Petőfi csaknem 900 ránk maradt versében 291-szer fordul elő a virág szó. Sőt, kilenc versének a címében is ott van. Sok ez vagy kevés? Mindenesetre gyakoribb, mint a szabadság (126), a halál (227), a szerelem (208) előfordulása! És itt nem tekintettünk a konkrét virágfajták előfordulására, melyek közül a rózsa 76-szor bukkan fel. Természetesen a költő nem csak a szó szoros értelmében ír virágokról, hanem költői eszközei, megszemélyesítései gyakori eszköze is.
A szerelmi költészet gyöngyszemei
Petőfi két legismertebb szerelmes verse a megzenésítve is oly népszerű Fa leszek, ha fának vagy virága (Szalkszentmárton, 1845) és a feleségéhez írt Szeptember végén (Koltó, 1847) c. elégia, amelyben kétszer is felbukkan a virág (nézzük az első két versszak címsorai: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, „Elhull a virág, eliramlik az élet…”). Kevésbé ismert az Arcképemmel (Szalkszentmárton, 1845) c. vers, melyben ismét a virág-hasonlat egy mesteri alkalmazását olvashatjuk: „Lelkem felhő, egy haragvó felhő, / Gyakran ontja a villámokat; / De, leányka, te ne félj! – a villám / Tölgyeket sujt, nem virágokat.)
A János vitéz virágai
Még Petőfi legismertebb elbeszélő költeményét, a János vitézt (Pest, 1844) is a „virágtörténetek” közé sorolhatjuk. Amikor Kukorica Jancsi bujdosásának indul, Iluska így szól hozzá: „Ha látsz tört virágot útközépre vetve, / Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe”. Amikor a főhős – immár János vitézként – visszatér a szülőfalujába, már csak a temetőben keresheti fel kedvesét, akinek sírjáról egy virágot szakít le, ezzel a szándékkal: „Ki porából nőttél, árva kis virágszál, / Légy hűséges társam vándorlásaimnál”. A Tündérországban pedig éppen az élet tavába dobott virágból támad fel a szerelme: „De csodák csodája! mit látott, mit látott! / Látta Iluskává válni a virágot”.
A virág, mint a jövendölés eszköze
Petőfi a Jövendölés (Kecskemét, 1843) c. versében már 20 évesen az alábbi híres sorokat vetette papírra: „Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő-fiadnak, / Anyám, soká, örökkön él.” Ugyanezt a próféciát az Én c. költeményében is megfogalmazza a virág segítségével: „A világ az isten kertje; / Gyom s virág vagytok ti benne, / Emberek! / Én a kertnek egy kis magja, / De az úr ha pártom fogja: / Benne gyom tán nem leszek.” Az Egy gondolat bánt engemet (Pest, 1846) c. rapszódiában is ott a virág: „Lassan hervadni el, mint a virág…”. A Minden virágnak…(Kecskemét. 1843) c. versben szívszorító sorokkal találkozunk: „S ha meghalok, ha megfagyok: szememre / Megkönnyezetlen szemfedő borúl, / S ültetni nem fog senki egy virágot / A sírra, amely rajtam domborúl.”
A költészetről
Petőfi költeményeiben a saját verseiről, illetve költészetéről szóló alkotások között is több virágokkal teli metaforával találkozunk: „Virágoskert a költő szíve, / De másnak termi a virágokat;” (Pest, 1845), „A korláttalan természet / Vadvirága vagyok én.” (Pest, 1844) A mindenki által ismert A XIX. század költői (Pest, 1847) c. ars poeticájában is ott a virág, mint jutalom a földi élet végén: „De a halál majd szemeinket / Szelíd, lágy csókkal zárja be, / S virágkötéllel, selyempárnán / Bocsát le a föld mélyibe.”
A virágok
A szemelvényeket Petőfi A virágok c. versével (Székesfehérvár, 1847) zárjuk, melyben egy végakarat is megfogalmazódik: „Leűlök a virág mellé, / És elbeszélgetek vele. / Szerelmet is vallok neki, / S megkérdem: engem szeret-e? // Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért, / Hogy érti jól szavaimat. – / Siromra, hogyha meghalok, / Ültessetek, virágokat.”
Legalább a szívünkben ültessünk neki virágokat! Főleg ma, a segesvári csata évfordulóján…
Forrás: Oriskó Norbert, Felvidék.ma