Szarka Gyula: A Kossuth-díj kötelez/ Szarka Tamás: Több a tervem, mint az időm
Hétfőn a magyar parlament Kupolatermében adták át a művészeti tevékenységekért járó Kossuth- és Széchenyi-díjakat. A kitüntetéseket Schmitt Pál köztársasági elnök adományozza Orbán Viktor miniszterelnök ajánlására. A kitüntetettek között ott volt Szarka Gyula és Szarka Tamás is, akiket legtöbben a Ghymes együttes zenészeiként ismernek. A művészi tevékenységükért és a nemzeti örökség ápolásáért részesültek – megosztott – Kossuth-díjban.
Szarka Gyula zeneszerző, előadóművész – 1962-ben született Királyréven. Alapiskolás korában zongorázni és gitározni tanult a zeneiskolában. A pozsonyi Duna utcai gimnázium elvégzése után tanulmányait a nyitrai Pedagógiai Főiskolán folytatta. A főiskola elvégzése után 5 évig alapiskolai tanító volt. Főiskolai évei idején, 1983-ban alapította meg zenekarát, mely 1984-től a Ghymes nevet viseli. Ebben az időben tanult meg bőgőzni autodidakta módon. Közreműködik a Hétrét együttes első (Hetric Free Folk – 1999) lemezén, melynek „Az ördög tánca“ című dalát énekli. 2000-ben feleségével létrehozták a Nádszegi Napszínházat, melyben azóta számos előadást tartottak, felléptek többek között: Hobo Földes László, Gerendás Péter, Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, Jordán Tamás, a Vujicsics együttes. 2004 áprilisában jelent meg első szóló lemeze „Alku“ címmel, ezt követte a Bor és a lányka, valamint a Toldi.
Szarka Tamás költő, zeneszerző, előadóművész – 1964-ben született Királyréven. 8 éves korában kezdett hegedülni a galántai zeneiskolában. Az alapiskola elvégzése után a galántai magyar tannyelvű gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol az iskolában működő kultúrcsoport zenekarában játszott népzenét. 1983-ban felvételt nyert a nyitrai Pedagógiai Főiskolára. A főiskola elvégzése után 2 évig alapiskolai tanító volt. 1983-tól tagja a Ghymes zenekarnak. Gyermekkora óta ír verseket, első kötete 2000-ben jelent meg VÁVÁVÁ címmel. Szabadidejében festészettel is foglalkozik, egyik műve (Lucifer és Jézus) a VÁVÁVÁ kötet borítóján látható. Hegedűn közreműködött Hobo Földes László 1999-ben megjelent Csavargók tízparancsolata című lemezén. Társzeneszerzője és közreműködője volt Cakó Ferenc „Érzékeny töredékek” című homokanimációs előadásának, melyet 2001 decemberében a Szegedi Nemzeti Színházban mutattak be. Vendégként fellépett a Hobo Blues Band 25 éves jubileumi koncertjén 2003-ban. 2004 májusában jelent meg első szóló lemeze „Anonymus“ címmel. Számos egész estés zenei produkció fűződik a nevéhez, mint például a Benyovszky és a Dózsa.
A Kossuth-díj a Széchenyi-díjjal a legmagasabb magyar állami kitüntetés. A kitüntetettek általában az idősebb korosztályból kerülnek ki, ez egyfajta életműdíjként is tekinthető. Milyen érzés volt megtudni, hogy munkádat – ilyen fiatalon – Kossuth-díjjal méltatják?
Szarka Gyula: – Az ember ilyenkor áttekinti az eddigi pályafutását. Felidéztem a kezdeteket, a koncerteket, az eddigi díjakat, az arany- és platinalemezeinket. A legnagyobb élményt az jelenti, hogy az emberek szeretettel viszonyulnak hozzánk, és ezt – újra és újra hangsúlyozom – a közönségünknek köszönöm. Nagy öröm a számomra, hogy zenélhetek, és hogy ehhez társak is vannak. A határon túli magyarság szempontjából remélem, hogy jó példával járunk azok előtt, akik most kezdik bontogatni a szárnyaikat.
Szarka Tamás: – Nagyon megtisztelő és természetesen jól eső érzés volt. Igen, talán, ha lehet még emeli az értékét, hogy a szokásostól eltérően, a díjhoz képest fiatalon kaptam meg, de már több példa is volt erre, annyira nem számít ritkaságnak.
Hatással lesz ez az elismerés a további pályafutásra?
SZ.T.: – Természetesen hatással van. Úgy értékelem, hogy ezt az elismerést azért kaptam, amit eddig tettem, de a célom az, hogy a további munkáimat is fedje ez a díj.
SZ.GY.: – Gondolom, ettől azért más ember nem leszek. Továbbra is úgy fogok dolgozni, mint azt eddig tettem. A Kossuth-díj elsősorban kötelez a jövőre nézve.
A díjak döntő többsége magyarországi eredetű, noha a Felvidéken éltek. Nincs ebben valami ellentmondás? Sőt, 1999-ben az Ifjú Szivek tulajdonképpen menesztette a Ghymes együttest… A Kossuth-díj csattanós válasz lehet erre is?
SZ.GY.: – Egy felvidéki díjunk van, mégpedig a Márai-díj. Talán a mi példánk is alátámasztja azt a mondást, hogy senki sem lehet próféta hazájában. Igen, emlékszem, hogy akkor az Ifjú Szivek igazgatója trágár szavak kíséretében adta át nekünk a felmondólevelet. Gyakorlatilag akkor kirúgtak minket a Felvidékről, és azok közül, akik szólhattak, tehettek volna értünk, igazán nem kardoskodott értünk senki. De ez szerencsére, és csakis ez számít, a közönségre nem érvényes. Úgy érzem, ők éppen úgy szeretnek minket, mint Magyarországon, és természetesen ez fordítva is így van.
SZ.T.: – Ez kettős dolog, én úgy érzem a Felvidéken is értékelnek és szeretnek. Volt persze egy-két olyan ember, aki tulajdonképpen el akart minket távolítani a Felvidékről, igaz nem tudták, hogy ezzel jót tettek nekünk. Mi nemhogy ártottunk a Felvidék kultúrájának, annak talpon maradásának, hanem – 28 évnyi munka után mondhatom – erősítjük azt. Az idő, a platinalemezek, a díjak és a Kossuth-díj által is bebizonyosodott, hogy ez a pár ember „macskajancsi”. Én azokhoz fordulok, akik szeretnek, támogatnak, elismernek, mert ez mára már tapinthatóvá válik ebben a pár felvidéki magyarlakta városban és a sok-sok faluban is. Bizony megszólítanak, megköszönik a zenét, és örömöt látok a szemükben, ez nekem a legtöbb – a haza.
A közelmúltban több veletek készült interjúban hangoztattátok, hogy Szlovákiában dúl a hungarofóbia. Hogyan érzékelitek ezt?
SZ.T. – Nem könnyű helyzet, de a szlovákiai magyaroknak nem kell magyarázni, miről van szó. Közülük valamilyen formában mindenki találkozik ezzel a jelenséggel. Hála Istennek, nem ez a probléma tölti ki az életemet, de nem lehet nem észrevenni.
SZ.GY.: – Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy a hungarofóbián kívül az is fájó pont, hogy egymással is veszekszünk. Maroknyian vagyunk, folyamatosan ki kell állnunk jogainkért, hogy itt a Felvidéken magyarként megmaradhassunk, de közben mi is kétfelé szakadunk. Ez nagyon rossz út. Ha felaprózódunk, végünk van.
Tomi, legújabb dalodnak, a Babám címűnek erősen közéleti, nemzeti tartalma van. Látod, hogy minden oldalról szorongatnak bennünket, mégis optimizmussal tekintesz a jövőbe: „Eltemetni nem fogom / Hátha éled csókomon…”. Mire alapozod ezt?
SZ.T.: – Számtalan dokumentum tanúskodik arról, hogy a második világháborúban pl. Budapest, Prága, Berlin romjain a gyermekek boldogan, önfeledten játszottak, ha éppen nem volt légiriadó. Ezt a jelenséget úgy hívják: egészség. Az ő erejüket, szépségüket, egészségüket tartom mérvadónak. Tudom, ezt soha nem érem el, de az utam mindig arra vezet majd.
Annak ellenére, hogy elsősorban a Ghymes zenészeiként váltatok ismertté, számos egyéni munka is fűződik a nevetekhez? Tomi a nagyszabású zenés produkciók szerzőjeként is tekintélyt szerzett a szakmában, Gyula pedig már három szólóalbummal is jelentkezett. Most milyen Ghymesen kívüli munkával foglalkoztok?
SZ.T.: – Most készültem el egy egész estés, 130 perces zenés játékkal. A munka sorsáról még nem született végleges döntés, ezért konkrétumokat ezzel kapcsolatban még nem mondok. De sajnos és hál’ Istennek több a tervem, mint az időm.
SZ.GY.: – További ötleteim vannak, és itt van a Ghymes Fesztivál szervezése is, amely az idén július 8–10-e között lesz a Balaton melletti Hegymagason, a Szent György-hegy lábánál. Ide is mindenkit szeretettel várunk.
Köszönjük, gratulálunk és további eredményes pályafutást kívánunk Nektek.
SZ.GY. és SZ.T.: – Köszönjük és viszont kívánjuk.
Oriskó Norbert, Szabad Újság, 2011. március 16.