Beszélgetés a 75 éves Kossuth-díjas íróval. * Megtépázott politikai pályafutás volt ez… Akár eszembe is juthatott a népi bölcsesség: „ne kapaszkodj Krisztus keresztjébe, mert ráfeszítenek.”
2005. október 28-án tölti be 75. életévét Dobos László, a felvidéki magyar közélet kiemelkedő személyisége, Kossuth-díjas író. Számos itthoni magyar intézmény megalakítása és sajtótermék megjelenése fűződik a nevéhez. Az 1968-as reformidőszakban a Csemadok elnöke volt, az 1968/144-es számú – nemzetiségi kisebbségekről szóló – alkotmánytörvény megszületésének egyik fő szorgalmazója. A normalizáció időszakában félreállították a közéletből. 1989 novembere után visszatért a politikai életbe, az Együttélés politikai mozgalom parlamenti képviselője volt, majd a Magyarok Világszövetségének alelnöki tisztét látta el. Jelenleg a Madách Lap- és Könyvkiadó igazgatója.
A második világháború és napjaink közötti időszakban azzal, ami a felvidéki magyarsággal kapcsolatos, szinte mindenhol megjelenik az Ön neve. Mi volt az a kiváltó ok, mely arra késztette, hogy nemzeti közösségünk talpra állása, megmaradása, identitása megerősítése érdekében tevékenykedjen?
– Az okok még a második világháború elé nyúlnak vissza. 1920, azaz Trianon sötét emléke mindig is kísértett, de persze csak mások emlékezése alapján. Számomra az első meghatározó személyes élmény 1938-ban volt, amikor a bécsi döntés értelmében Dél-Szlovákia ismét Magyarország részévé vált. Ekkor szülővárosomban, Királyhelmecen jártam a református magyar elemi iskolába. Nagy lelkesedéssel, üdvrivalgással fogadtuk a magyar hadsereg bejöttét. Az az őszinte, tiszta fogadtatás, amit még gyermekfejjel, nyolcévesen tapasztaltam, örök emlék maradt, ma is előttem peregnek Bodrogköz visszafoglalásának képkockái. Lobogtak a piros-fehér-zöld zászlók, és ugyancsak háromszínű virágbokréták fogadták az érkező magyar katonákat. „Isten hozott benneteket, drága magyar honvédek” – volt olvasható egy transzparensen. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ebben a kitörő örömben sem bántották a szlovákokat. Az akkori eufóriát, szeretet-megnyilvánulást úgy kell elképzelnünk, hogy valaki csaknem két évtizedig az igazságtalanságban élve vár valami szépet és jót, és az aztán egyszer csak beteljesedik.
Nem tartottak az esetleges erőszakos megnyilvánulásoktól?
– A csehszlovák hadsereg tudta, hogy valami készül, ezért a határ mentén nagy erőkkel sorakozott fel, betonerődöket épített. Sok volt a cseh katona.Mozgósítás volt, az apámat is behívták a csehszlovák hadseregbe. Nagyon vártuk a híreket, hiszen akkor még az információáramlás gyermekcipőben járt. Voltak olyan esetek is, hogy a csehszlovák hadsereg magyar katonái átszöktek Magyarországra. Ezt szervezetten, egy vonat elfoglalásával is megpróbálták, de elfogták és lefegyverezték őket. Ezért az egész alakulatot – köztük apámat – elvitték Csehországba, mint megbízhatatlanokat. Csak három hónap múlva keveredett haza.
Úgy gondolták, a bécsi döntés értelmében egyszeriben jóra fordul a sorsuk, azaz a Trianon okozta sebek begyógyulnak?
– Az első napokra valóban ez volt jellemző. Királyhelmec főterén impozáns látvány volt, ahogy felsorakozott a bevonult magyar hadsereg egyik ezrede. Nagyapám meg is jegyezte, nem hitte volna sosem, hogy Horthynak ennyi katonája van. A nagyapám széles látókörű parasztember volt, kétszer megjárta Amerikát. Pipálva nézte a katonai parádét, de nem tudott maradéktalanul örülni, „az egyik idő a másiknak az ellensége”. Ismételgette, és igaza volt, jöttek a hétköznapok, az új hivatalok, megjelent a járásbíró. Kassán, amely szintén Magyarországhoz került, megalakították a magyar hadsereg gyorshadtestét, oda sorozták be apámat is. Háromnegyed évvel később SAS-behívóval ment a magyar hadsereggel Erdélybe. Több mint fél évvel később jött csak haza, 1940 tavaszán.
Akkor már háború dúlt Európában…
– Így van! Apám is alig volt otthon egy hónapig, megint behívták, és mentek a Vajdaságba, ahonnan csak tábori lapokból kaptunk életjelt felőle. Megrázó élményekkel gazdagodva tért haza, szemtanúja volt például annak, mikor egy ellenálló tanítóházaspárt a kivégző osztag falhoz állított. Vegyes élményei voltak, a katonák nehezen tudták felfogni, ki az ellenség. Nem is csoda, hiszen többségük egyszerű paraszt vagy iparos volt. 1941 június végén Hitler megtámadta a Szovjetuniót, apám novemberben ismét bevonult. Ukrajnából jöttek a rózsaszín tábori lapok, ám ezek még arról sem árulkodtak, hogy milyen városokon mentek keresztül. Később tudtuk meg, jártak Kijevben, sőt eljutottak egész Voronyezsig. Volt egy Magyar Futár nevű lap, mely a hadszíntérről tájékoztatott, kisfiúként abból követtem a frontvonalat, és találgathattam, vajon merre járhat most apám. De végül is épségben hazajött, bár ahogy mondta, ezt ő maga is egy csodának tekintette.
Az édesapát nélkülözve hogyan élték át a háború éveit?
– Kínkeservesen. Hárman voltunk testvérek, édesanyánk néha enni sem tudott adni nekünk. Döbbenetes, hogy az ország nem gondolt a katonafeleségekre. Nem volt aki kapáljon, arasson, törődjön a jószággal. Csak másfél év után kezdték folyósítani az alacsony összegű támogatást. Apámat, miután hazajött a Don-kanyartól, egy hadiüzembe küldték dolgozni. 1944 végén aztán bejöttek az oroszok, a fronton járt honvédok ellenségekké váltak, bujkálniuk kellett. Sokat közülük később az ún. „malenkij robotra” hajtották. Ilyen körülmények között, valóságos hadiállapot közepette telt a gyermekkorom, melyre a nincstelenség volt a jellemző, és az az otthoni állapot, mikor egy katonafeleség folyton azt várja, hogy egyszer tán megjön a férje a frontról. Még ma is a fülemben csengenek azok a slágerek, melyekkel állandóan búcsúztattuk a frontra induló katonákat.
Milyen változásokat jelentett a háború vége, melyből Magyarország vesztesen került ki, és egyúttal elvesztette az 1938-ban visszacsatolt területeket?
– Az oroszok bejötte után ismét megjelent a csehszlovák hadsereg. Egy másik világ, egy más élet kezdődött. Jött az ellenségkeresés időszaka, a beneši dekrétumok, a vagyonelkobzások, a reszlovakizáció, az áttelepítés, a lakosságcsere. Egyik rémület a másikat követte. Alig múlt el a háború, és megint megpróbáltatások tömkelegével kellet szembenéznie a felvidéki magyarságnak. Az átélt nyomor élménye kitörölhetetlenül megmaradt bennem, és ez megjelenik a később megírt könyveimben is.
A háborút követő első években nem voltak Szlovákiában magyar iskolák. Ön hol folytatta tanulmányait az elemi iskola elvégzése után?
– Mivel magyarul akartam tanulni, sok választásom nem volt, 1945-ben átszöktem Sárospatakra, a református tanítóképzőbe. Annak elvégzése után visszatértem Királyhelmecre. Másfél évig tanítottam, közben szervezni kezdtem járásunkban a Csemadokot és az ifjúsági szervezetet. 1951-ben beiratkoztam a Szlovák Egyetem Pedagógiai Karára. Több felvidéki fiatal magyar értelmiségivel találkoztam, és olyan fiatal írókkal, mint Gyurcsó István, Dénes György, Mács József, Ozsvald Árpád, Szőke József. Magam is elkezdtem írogatni. 1954-ben elhatároztuk, hogy a szlovák írószövetségen belül megalapítjuk a magyar tagozatot. Eseménydús időszak volt. Szerveztem az úttörőmozgalmat, tagja lettem az ifjúsági szervezet országos tanácsának, bevettek a pártba, 1958-ban megalapítottam a mai napig megjelenő Irodalmi Szemle folyóiratot és egy csomó irodalmi rendezvényt szerveztünk.
Az 1956-os eseményeknek milyen lecsapódásuk volt?
– Természetesen állandóan a rádiót hallgattuk, sok cseh író is eljött Prágából, hogy közelebbről figyelje a magyarországi eseményeket. A Magyar írószövetségből Fekete Gyula még szeptemberben átjött hozzánk, mondta, Magyarországon forradalom várható. 1956 október 23-a után felhívtuk a magyarországi írószövetséget, hogy tudunk-e nekik valamiben segíteni. De hát sokat nem tehettünk, az országhatárt lezárták, a csehszlovák hadsereg megszállta a határ menti vidéket. 1956 novemberében engem bevittek a pártközpontba, orosz katonatiszt is volt ott. Feladatul adták, hogy a rimaszombati rádióadón keresztül olvassak be a Kossuth Rádió számára előre megírt, Kádárt támogató szövegeket. Erre nem voltam hajlandó, a pártfőiskola épületéből a csatornán lemászva elszöktem.
A pozsonyi írószövetségben hogyan fértek meg egymás mellett a magyarok és a szlovákok?
– Érdekes helyzet volt. Az írószövetségen belül párhuzamosan találkozott a szlovák irodalom elégedetlensége a mienkével. A szlovákok gyakran másodrendűnek érezték magukat az országban a csehek mögött, természetesen mi sem voltunk kibékülve a helyzetünkkel, így megtaláltuk a közös témákat. Nekem 1963-ban jelent meg a Messze voltak a csillagok című regényem, úgy éreztem, elfogadtak engem. 1956 után az irodalmi kapcsolataim kialakítására összpontosítottam. És közben állandóan írtam, 1967-ben elkészült a Földönfutók, ebben a regényemben jelentkeznek először a nyílt szembefordulás jelei a történelmünk, sorsunk alakulásával. Ez nem volt könnyű a cenzúrázás időszakában. Amikor már lehetett, a nyakamba vettem a világot, persze csak annyira, mint ahogy az a nálunk uralkodó körülmények között lehetséges volt. A célom az volt, hogy az Irodalmi Szemle számára partnereket találjak más országokban is. A magyarországi és csehországi írókkal a kapcsolattartás természetesen már korábban meg volt, elmentem Erdélybe, Vajdaságba, Lengyelországba de még Kijevbe is. Barátokra, társakra leltünk. Úgy éreztem, sikerült megértőkre találnom, akik segítségére lehettek induló irodalmi életünknek.
Valóban úgy érezték, hogy ennek a politikai igazságtalanságok sorozatával sújtott időszaknak a megpróbáltatásait enyhíteni tudják a kultúrával?
– Nagy volt a politikai megszorítás, és ebből a kultúra valóban kiutat jelenthetett, ugyanis a hatvanas évek első felében egy valóságos kultúra-éhség lobbant fel az országban. Sorra alakultak a tánccsoportok, színjátszócsoportok, kórusok, irodalmi színpadok. A kultúra valóságos erőként jelent meg. És a Csemadok is, amelynek 85 ezer tagja volt akkor! Kultúrától, daltól zengett egész Dél-Szlovákia!
Közismert, hogy a reformidőszak, majd az 1968-as Prágai Tavasz idején a Csemadok kihasználta az egypártrendszer meggyengülését és támogatta a demokratizálódást szorgalmazó politikai erőket, minden szervezett erejét fölvonultatta a kisebbségi jogok törvényes rendezése érdekében. Az Ön szerepe mi volt ebben a folyamatban?
– Már néhány évvel korábban, az írószövetségen belül elkezdtünk vitatkozni és elmélkedni arról, hogyan lehet a szlovákiai magyarság helyzetét rendezni. Olyan alkotmányjogi törvényre gondoltunk, mely autonómiát biztosít nekünk. Erről interjúk sora jelent meg 1966–68-ban a Szőke József által szerkesztett Új Ifjúságban, valamint az Új Szóban, Fónod Zoltán szerkesztésében. Az Új Szóban rajtam és Szabó Rezsőn kívül a szlovák politikai élet vezetői is (Vladimír Mináč, Laco Novomeský, Gustáv Husák) megszólaltak ebben a kérdésben. Említettem már, ahogy a szlovák írószövetség a szlovák államiságot akarta, mi önrendelkezést. A szlovák lázadás tehát párhuzamosan minket is cselekvésre ösztönzött. A Csemadokban 1968 márciusban megfogalmaztunk egy állásfoglalást a szlovákiai magyarság önrendelkezéséről. Ez szakszerű koncepciót kínált a magyar nemzeti kisebbség problémáinak megoldására. 1968 nyarán a tisztségéről lemondott Lőrincz Gyula helyére engemet választottak meg a Csemadok elnökévé. Éreztem, ahhoz hogy cselekedni tudjunk, személycserékre van szükség, mindenekelőtt azon intézmények élén, ahol a pártot istenítő öreg káderek állnak. Sikerült személycserét elérnünk az Új Szó élén is. Mi tagadás, ezt a későbbiekben alaposan megbosszulták rajtam.
Ezt követte, hogy a második világháború után először került sor a kisebbségi alkotmányos jogok megfogalmazására az 1968/144-es alkotmánytörvényben. Hogyan sikerült ezt elérniük?
– A Prága melletti KolodÄ›jben az alkotmány-előkészítő bizottság keretében albizottság foglalkozott a kisebbségek helyzetével, amelyben a szlovákiai magyarság képviseletében Szabó Rezsővel mi is részt vettünk. Nagy lehetőségekkel kecsegtetett a reformidőszak. Miniszterelnök-helyettesi, agrárminiszteri és négy miniszter-helyettesi tisztséget kértünk, amit meg is ígértek. Sajnos, a folytatás nem a reményeink szerint történt, főleg az 1968 augusztus 21-én történt szovjetek vezette katonai megszállás miatt. A 144-es alkotmánytervezet az eredeti megfogalmazásához képest alaposan megcsonkítva került csak elfogadásra 1968 október 28-án. Dr. Szabó Rezső a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke lett. Az agrárminisztériumot nem vezethettük, mivel Husák azt mondta, elviselhetetlen, hogy a szlovák parasztok fölött magyarok uralkodjanak. Én sem lettem miniszterelnök-helyettes, hanem csak tárca nélküli miniszter. Nagy lendülettel kezdtünk a munkához, megalakítottuk a Kormány Nemzetiségi Tanácsát és szervezni kezdtük a magyarok lakta területeken a járási hivatalok mellett a járási nemzetiségi tanácsokat. Ez a lendület is csak rövid ideig tartott, mert hamarosan jött az ún. normalizáció, azaz a „seprés” időszaka. Ez azt jelentette, hogy mindazok, akik 1968-ban politikai szerepet töltöttek be, átigazoláson estek át, és a legkisebb gyanú esetén félreállították őket. És ebben a folyamatban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a szovjet titkosszolgálat nem tétlenkedett, akik nem tetszettek nekik, azoknak előbb-utóbb távozniuk kellett. Így történt velem is, 1970 elején simán közölték velem, hogy szovjetellenesnek tartanak, és ezért elvesztettem a párt és a szovjet elvtársak bizalmát. Rövid miniszterségem idejéből sok mindenre emlékszem, különösen a kassai magyar Thália Színház megalakulására. Ezt némi fondorlattal olyan időszakban sikerült elérnünk, amikor Iglóban szlovák színházat zártak be.
Megtépázott politikai pályafutás volt ez… Akár eszembe is juthatott a népi bölcsesség: „ne kapaszkodj Krisztus keresztjébe, mert ráfeszítenek.”
A politikai pályafutása azonban nem zárult le végleg, hiszen az 1989-es „bársonyos forradalom” után az Együttélés politikai mozgalom parlamenti képviselője lett a Szlovák Nemzeti Tanácsban…
– Igen, de ezt megelőzte olyan húsz év, amelyben valójában száműzött voltam. Az államrendőrség minduntalan figyelt, még amikor a Norvégiában férjhez ment lányomhoz utaztam, a Dániából Oslóba tartó hajón is megjelentek mellettem. Hasonló zaklatásokban volt részük családom tagjainak is. Hogy kik tették? Szégyellem a neveket, de tudom valamennyit. Remélem, még lesz erőm mindezt megírni! Akkor még publikálni sem tudtam, az irodalmi lapokba utasítás érkezett, hogy még véletlenül se közöljenek Dobos Lászlótól írásokat. És közben látnom, éreznem kellett, hogy a szlovákiai magyar közösség is mennyire roskadozik, tele van félelemmel. A nehéz léthelyzetben az üldözések idején a Madách Kiadó akkori igazgatója, Fónod Zoltán állt a pártomra. Mikor már Magyarországon enyhülni kezdett a Kádár-rendszer, akkor tudtam csak ismét levegőhöz jutni. Mikor kiváló barátom, Czine Mihály 1989-ben bevitt a Magyarok Világszövetségébe – melynek Csoóri Sándor lett az elnöke és én a háttérben alelnökként tevékenykedtem – csillant fel újból a remény, hogy talán mégis csak meg lehet oldani a Kárpát-medencei magyarság szétszórtságának problémáját.
Mit tesz ennek érdekében napjainkban?
– Sokszor nem azt, amit szeretnék, hanem azt, amit muszáj. Még 1968-ban arra a meggyőződésre jutottam, hogy fennmaradásunk érdekében intézményekre van szükségünk, de olyanokra, amelyek valóban szívügyükként kezelik a magyar nemzet sorsát. Más rendszerben élünk, de nem biztos, hogy könnyebb. Évtizedekkel ezelőtt még erősen lobogott a megmaradás akarásának érzése, ma ez a tűz már elszunnyadt. Szeretnék többet írni, mert volna mit, de mikor?! A Madách Kiadó működésének biztosítása 12 éves loholás eredménye, de ha nem így tettem volna, akkor most vajon létezne? És napjainkban is azzal foglalkozom, hogy a kiadót tevékenységét egy újabb fontos szereppel bővítsem.
E kerek évforduló alkalmából talán meg lehet kérdezni, van ars poeticája?
– Hangzatosan megfogalmazva nincs. Az évek során felfogtam, de az is lehet, hogy örökölt ösztön: teremteni kell! Valahogy úgy, ahogy a francia író, Albert Camus Sziszüphosz mítoszára emlékeztetve fogalmazta meg, hogy „az életünk értelme: tolni fel a követ a hegyre; hátha egyszer fönn marad…” És hogy ebben mi az öröm? Ha látjuk, hogy a kövek közül legalább egy fenn is marad.
Ön életében számos ilyen képletes követ görgetett. Ezek közül melyek azok, amelyek dacolhatnak az idő vasfogával?
– Bízom benne, hogy az intézmények és a könyvek között van ilyen. Úgy gondolom, a mértéket önmagunkban kell keresnünk, de nem csak önmagunkért kell cselekednünk. Ha a körülöttünk lévő világ ezt becsüli is, az persze jól esik, de ha nem, akkor is – tán kicsit keserű szájízzel – tovább kell mennünk.
Oriskó Norbert, Szabad Újság, 2005. október