Új arc a képernyőn – beszélgetés Erdélyi Claudiával

Ha az utóbbi két hónapban a tévékészüléketeken a Szlovák TV Magyar Adására kapcsoltatok, bizonyára nem kerülte el a figyelmeteket, hogy egy új tüneményes arc is felbukkant a képernyőn. A keleti végekről származó 21 éves Erdélyi Klaudia jött, látott és „bevette” Pozsonyt… Fiatal kora dacára már nagysikerű musical-szerep és többéves riporteri tevékenység van mögötte. Ezt a lányt nem lehet nem észrevenni. És nemcsak a vonzó külseje miatt…

Vajon miért vonzott inkább a riporteri, mint a színészi pálya?

— Olyan családban születtem, ahol mindig az ember volt a legfontosabb, ahol az igazi, valós értékekre mutattak rá. Egy sajátos, természetes életfilozófiát kaptam, mely alapvetően rányomta bélyegét személyiségem kialakulására. A riporteri tevékenységben közvetlenül lehetőségem nyílik az emberekkel való találkozásra. Kíváncsi vagyok rájuk, a mindennapjaikra, a gondjaikra, céljaikra.

Hogyan indultál el ezen az úton?

— Már ötödikes alapiskolás koromban éreztem a hajlamot. Volt, hogy véletlenszerűen kitárcsáztam a telefonon néhány számot, és a jelentkezés után ezt mondtam: „Jó estét kívánok, szeretnék egy mesét mondani”. És mondtam a meséket, közben éberen figyeltem az emberek viszonyulását. Ma is, ha az utcát járom, nem unatkozom, figyelem az embereket, és azon gondolkodom, vajon milyen napjuk lehetett? Az első jelentős lépés akkor történt, mikor a Sárospataki Református Gimnáziumot felkereste egy magyarországi rendező azzal a céllal, hogy egy diákszínpad létrehozásával elkészítse a József, az álomlátó című musicalt. Én kaptam meg Potifárné szerepét. A siker önbizalmat adott, elmentem a sátoraljaújhelyi tévéhez, hogy szeretném kipróbálni, milyen a kamerák előtt állni. A lehetőséget megadták, és éltem vele. Még az érettségi előtt a képernyőre kerültem.

Ha felkérnének egy színészi alakításra, elvállalnád?

— Ha megfelelő időben és helyen jönne a felkérés, valamint látnám benne a perspektívát, akkor biztosan volna rá energiám. Nemrég riportot készítettem Bátorkeszin a Pomádéról, és újra éreztem a színpad varázsát. Azt, hogy amikor az ember felmegy a színpadra, akkor rajta van a hangsúly. A riporteri tevékenységnél viszont pont arra kell ügyelni, hogy ne én legyek a középpontban, hanem a riportalany személyiségét kell minél jobban kihozni. Kell, hogy érezze, amiről és amiért beszélünk, annál nincs fontosabb dolog. És akkor a jó, ha azt az adott pillanatban ezt én magam is így hiszem.

Református gimnáziumba jártál. Erős benned a vallási meggyőződés?

— Úgy gondolom, hogy az az ember, akinek van Istene. Azzal a meggyőződéssel készültem a teológiára, hogy mindig lehet valami újat mondani, hitet adni az emberek életébe. A pályaválasztásnál viszont a tévé győzött, a hitem azonban megmaradt.

Te nem kerülsz szembe olykor az emberekkel?

Nehezen elképzelhető, hogy egy nagyvárosban csupán pozitív emberi tulajdonságokkal találkoznál?— Azért jöttem Pozsonyba, hogy a szlovákiai magyarság életéről szóló műsorokat készítsek. Hiszen én is közéjük tartozom. Amikor ide kerültem, úgy gondoltam, hogy van itt egy szórványban élő magyarság, egy gyülekezet, és szeretném, ha úgy éreznék, hogy én az ő lányuk is vagyok. Nem hittem el, hogy az a hely, ahonnét jövök, az az Isten háta mögött lenne. Mindig emberekben, és nem helyekben kell gondolkodni. Fontos, hogy tudjuk, hogy életünkben mi a jó nekünk, hogy ismerjük önmagunkat. Érdemes erre energiát szentelni, mert akkor nem kerülünk szembe a világgal, hanem megtaláljuk benne a mi kis szigetünket. Bántani csak azok szoktak, akiknek nincs meg ez a kis szigetük, és ezért akarják az enyémet elvenni. Hál’ istennek azért nem ez a jellemző a kapcsolataimra. Különben olykor jó, ha az embert kicsit nyakon öntik. Akár motiváló hatása is lehet.

Hol van a te szigeted?

— Ha már más nincs, mindig ott van a festészet és az írás. Az ecsettel a kezemben ki tudom adni magamból, ami kikívánkozik belőlem.

Milyen az az ember, akit majd a társadul tudsz elképzelni?

— Fontos a kölcsönös tisztelet és kell, hogy felfogja bennem az embert. Megértsük egymás lelkét, én az ő lelkében, ő az enyémben valahogy otthon tudjuk érezni magunkat. Hiszek benne, hogy van ilyen férfi, de nem keresem, csak nyitva tartom a szemem. Ha megjelenik mellettem, biztosan megérzem.

Vannak-e újabb terveid, vagy most már végképp a jelenlegi munkahelyeden szeretnél megállapodni?

— Most az a legfontosabb, hogy minél jobb műsorokat készítsek. Amíg ez így van, addig jó. De nem szabad azt hinni, hogy a csúcsra értünk, vagy az örökérvényűség hitébe esnünk. Az ember mindig úton van

Jó utat, Klaudia.

Erdélyi Klaudia (21) l Csillagjegy: rák l Kedvenc író: Vámos Miklós l film: Római vakáció l színész: Koltai Róbert l festő: édesapja mellett Edvard Munch l ital: csokoládés likőr l étel: a túrós gombóc.

Oriskó Norbert,

fotó: Hloska Tibor