Sötét Világos

Az 1848. február 22-ei párizsi felkelés valóságos forradalmi hullámot indított el Európában, mely pár héttel később eljutott Magyarországra is, és megkezdődött a magyar történelem legromantikusabb és veresége ellenére is legdicsőségesebb harca függetlensége kivívásáért. Az utóbbi másfél évben szinte minden hétre jut egy-egy megemlékezés a 150. évforduló jegyében. A fényes győzelmeket és diadalokat követően fokozatosan eljutottunk a sötét napokig is.  Ezek közül augusztus 13-án emlékezünk arra, mely a legsötétebb: Világos.

Nem az emberi életek veszteségi száma alapján gyászos ez a nap. Mikor ezen a napon Görgey Artúr feltételek nélkül megadta magát, tulajdonképpen egy szent és magasztos illúzió foszlott szerte: hogy Európa közepén egy büszke, kicsi nép saját erejéből ki tudja vívni a szabadságát. Az elkövetkező pár hét alatt harccal vagy anélkül ezt a többi magyar hadvezér is megtette. A szabadság utolsó bástyája Klapka György Komároma volt, október 2-án esett el. Egy önrendelkezési kísérlet mondott csődöt. Tulajdonképpen nem történhetett másképp. Európa-szerte mindenütt megbuktak ezek a kísérletek, viszont a magyarok tartották magukat a legtovább. Petőfi még több mint fél évvel a magyar szabadságharc leverése előtt írta híres sorait: „Európa csendes, újra csendes. Elzúgtak forradalmai… / (…) Lánc csörög minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard.“

Kossuth Lajos – Világos, 1849. augusztus 13. – Görgey Artúr

Világos körül a helyzet paradox módon viszont még ma is sötét. Szükség volt-e rá, vagy elkerülhető lett volna? Még a történészek is egészen különböző módon ítélik meg ezt a fekete napot, melynek legnagyobb személyi vesztese mindenképpen Görgey Artúr fővezér, aki a magyar történelem egyik legvitatottabb alakja. Hős vagy áruló? Azt viszont általában mindenki elismeri, hogy kiváló parancsnok volt, katonái rajongtak érte. Mindössze harmincéves volt ekkor! Nem voltak   romantikus vonásai, a hűvös, megfontolt magatartás  jellemezte. S mikor négy nappal a véres temesvári csatavesztést követően letette a fegyvert, rajta kívül bizonyára a többi parancsnok is tudta, hogy az angol jóváhagyással az osztrákok segítségére siető csaknem kétszázezer főnyi orosz sereggel megerősödött császári túlerővel szemben nincs esély. Statisztikai lehetetlenség! Görgey tisztában volt a helyzettel, és a maga sorsával is, erről tanúskodik többek között Damjanich Jánoshoz (későbbi aradi vértanúhoz) írott levele: „A történelem, a nemzet, a hadsereg, sőt talán legjobb barátaim is átkozni fognak engem… de meg vágyok arról győződve, hogy én mint hazafi minden más módon a hazát teljes pusztulásba dönteném, míg így talán megmenthetem a teljes megsemmisüléstől“. Így is lett, s ha Görgeit az elkövetkező véres és kegyetlen megtorlások jegyében szintén kivégzik, akkor minden bizonnyal ma Magyarországon országszerte a szobraival találkozhatnák. De nem végezték ki, mivel volt benne annyi számítás, hogy az oroszoknak és nem az osztrákoknak (talán ezzel is bosszantva őket) adta meg magát. Az orosz fővezér védő kezei megóvták Haynau hóhéraitól, és egészen az első világháborúig élhette életét, míg 1916-ban 98 (kilencvennyolc!) éves korában elhunyt.

A korszak szellemi vezére, Kossuth szintén megúszta az akasztófát, neve viszont mindenütt fényesen csillog. Pedig a világosi fegyverletételben tulajdonképpen neki is része volt. Tény, hogy 1949 augusztusának elején már akkora káosz volt a magyar politikai és katonai életben egyaránt, hogy gyakran az is vitás volt, hogy ki is a fővezér. Görgey, Bem, Dembinski, Mészáros? Az viszont köztudott, hogy Kossuth két nappal a fegyverletétel előtt teljhatalommal ruházta fel a vele elég gyakran konfliktusban álló Görgeyt, és kimenekült az országból (s Görgeihöz hasonlóan ő is ritka hosszú életet élt — 92 évesen hunyt el Olaszországban). A forradalom máig első  számúnak tartott embere, ki négy hónappal korábban véghezvitte a Habsburg-ház trónfosztását, egy héttel a világosi fegyverletételt követően, önkéntes száműzetése első napjaiban mégis kemény szavakkal bírálja Görgeyt: „Én Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának hallhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki! S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn.“ Abban általában megegyezik a történészek álláspontja, hogy a szó büntetőjogi értelmében nem volt igaza Kossuthnak, azaz Görgey nem tekinthető árulónak. Erkölcsi szempontból viszont sokan úgy vélik, hogy jogosak Kossuth szavai, mivel Görgey egy ideát, egy szimbólumot rombolt le, és bár a szabadságharc végkimenetele már nem lehetett kétséges, talán azért a „feltétel nélküli“ megadást ügyes stratégiával el lehetett volna kerülni, ezzel  elejét véve a későbbi véres megtorlásoknak.

„Mohácson meleg volt, Világoson sötét“ — cseng ismerősen a közkedvelt blues-nótából. Bárhogy is történt a korszaknak ezen főszereplői ha olykor hibás lépéseket követtek is el,  abban a meggyőződésben voltak, hogy a magyar nemzet számára a lehető legjobb lehetőséget választották. És bár a szabadságharc elbukott, mégsem tekinthető hiábavalónak. Megerősödött a magyar nemzeti öntudat és vele elkezdődött a modern Magyarország fejlődése.

Oriskó Norbert, Megjelent az Ifi magazin 1999. augusztusi számában